RETRO-LIGET
 

Liget 1998/11  |  Reményi Tibor - A SZÁMÍTÓGÉP NEM ISMER TRÉFÁT  (részlet)

Szenzációs szoftvercsomagot dobott piacra a jóhírű „Információegyengető Számítástechnikai Kft”. A programkészletet elsősorban a közérdekű közlemények szerkesztésére ajánlják. Ezek a közlemények lehetnek a legegyszerűbb közterületi vagy intézményi tájékoztatók, hirdetmények, értesítések, egészen az automatikusan szerkesztett audiovizuális információs tablókig, sőt, a gépi vezérlésű hangosan beszélő közönségtájékoztató rendszerekig.

A „Számítógép nem ismer tréfát” nevű 1.0 verziós programcsomag a már-már tűrhetetlen mértékben elterjedt szöveghibák és téves tájékoztatások elleni harc hasznos eszköze. Többlépcsős keresztkorrelációs szemantikai ellenőrző rutinja, valamint ciklusonként elvégzett jelentéstani redundanciavizsgálat révén megbízható rendszert kapnak a nagyérdemű felhasználók.

Az alábbiakban néhány példát ragadtunk ki a program próbafuttatásának minden várakozást felülmúló eredményéből.

RETRO-LIGET
 

Liget 1992/2  |  R. Várkonyi Ágnes - „EMLÉKEZZÜNK MEG A SZEGÉNYEKRŐL”  (részlet)

Egyszer csak felfigyeltem, hogy a reformkor mennyit foglalkozott a szegénységgel. Európai méretekben. Kölcsey ugyanolyan szenvedéllyel vizsgálta a szatmári adózó nép állapotát, mint Eötvös a szegénységet Irlandban. Vadászni kezdtem az útleírásokba rejtett szegénység-élményeket: íme, a korai szociológiai érdeklődés dokumentumai, vagy inkább a társadalmi regény tollpróbálgatásai – véltem tudatlanul. Mígnem felnyitották a szemem. Talán Szemere leírása? Inkább Irinyi János pillanatképe fordult át jelen időbe: „A nappal annyira pompás és ragyogó párizsi utcákon megjelennek az éj madarai, rongyszedők, hátukon tárháznak puttonnal, egyik kezükben lámpával, másikban hegyes végű bottal, mellyel minden elszórt papír és bőrszeletkéket, narancshajat, szivardarabkákat felkapkodnak”.

Ők győztek meg, s látnom, figyelnem kellett a rendszer eltagadottjait, a hajnali guberálókat, az ingázók, a kétlakiak, a perememberek széthulló arcvonásait, meg a hallgatag szegényeket. A hatvanas években jártunk. Brossúraszövegek szerint a szegénység megszűnt, s csak mint a múlt maradványa élt, jobbára az egykori írók elbeszéléseiben, versek és szociográfiák soraiban. Idézetekbe zárva jártak közöttünk a nyomor országának lakói, a kivándorlók, a bús pesti nép, a 17. század végi jelentésekből az „éhenhalók”, mert a lakosság „idegen földre, külső, szomszéd országokba koldulva és tántorogva mégyen”. Éltük a közép-európai kettős életet, a régi idők bejátszódtak mindennapi életünkbe, megért pillanatink igaz történetét hajdani szövegekben véltük felfedezni. Közben időt vesztettünk...

Fásultság és félelem, félelem és fásultság
bénít és tompít, zár magadba és köt gúzsba,
hitetlen vagy és reménytelen, bár hitet és
reményt próbálsz magadra erőltetni, s oly
kuszák agyadban a gondolatok, hogy még
a bajaid sem tudnád rendesen elsorolni, igaz,
nem is fenyeget a veszély, hogy egyszer
csak előlép a ködből valaki, aki kíváncsi
rád és az életedre. Valahonnan mégis hallani
vélsz egy hangot, talán csak bebeszéled
magadnak, hogy hallod, de talán valóban
szól ez a hang, halk és homályos, de mintha
azt súgná, vonszold magad tovább, keress
fogódzót, haladj előre, és főleg: ne félj.

MENEKÜLTEK

A menekültek hétköznapjai egyhangúak. Sokáig alszanak, a nap első jelentős eseménye az ebéd. Délben a békéscsabai tábor ebédlőjében mindenki előkerült. (Ide egyébként csak ritkán néztem be, riasztott a fegyveres őrök jelenléte.) Edéd után indult az élet. Néhányan pinpongoztak, csevegtek, az orvost várták. Külön helyiségben varrtak az asszonyok, sokan a számítógép előtt ültek, levelet írtak az otthon maradottaknak. A tábor lakói szinte kivétel nélkül egyedül érkeztek, Békéscsabán csak elvétve találkoztam családokkal.

Az óráim előtt, a szünetben és ebéd után igyekeztem minél többet kérdezgetni: honnan jöttek, mi történt velük. A szomáliak szörnyűségeket éltek át. Egy tizenkilencéves fiúnak nem volt foga. Mind kiverték. Testét kisebb-nagyobb forradások, fekete pontok – egy felrobbant gránát nyomai – borították. Fájdalmai nem voltak. A gránátszilánkok betokosodtak, alkalmazkodott hozzájuk a bőr, a test. Az idegek veszélyeztetettsége miatt az orvosok nem vállalták az operációt. Egy alkalommal azzal lepett meg, hogy büszkén villantotta felém új, vakítóan fehér fogsorát. Boldog volt.

RETRO-LIGET
 

Liget 1994/8  |  Szilágyi Ákos - JOBBOLDAL, HOL VAGY?  (részlet)

„Mi volt az a ‚jobboldaliság’, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt.

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár ránk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ‚jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ‚keresztény magyar ember’ előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert ‚keresztény magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ‚keresztény-magyar‘ vagy ‚úriember’, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó-birtokot, potya nyaralást a Gallyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a ‚jobboldaliság’ igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt: de szíve mélyén örökké visszasírja a ‚jobboldali, keresztény, nemzeti‘ világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett ‚előkelő közhivatalnok’-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.“
(Márai Sándor: Napló 1943–1944, Révai, 1945. 501–503. l.)

Valóban különös-e
vagy az öregedéssel járó automatizmusok egyike,
nem tudom,
mostanában újra meg újra fölbukkan
még emlékezetnek sem mondható belső áramlásaimban
egy tizenhárom-tizennégy éves fiú,
arca és hangja, fejtartása, profilból
(valami sildes, fekete sapkával),
a pillantása,
nézem,
milyen sötét és dús a szemöldöke, hosszú a pillája,
látom,
álla vonalán pelyhedző szakáll,
ki-kidugja nyelvét, meg-megnyalja száját, selypítve beszél,
hallom,
de mindegy ám, mit mond, nem számít, kész, ennyi az egész.

A véletlennek tudomásom szerint nincs istene vagy istennője, ahogyan a balsorsért Até (Hellasz), a jó szerencséért viszont Laksmi (India), Benten (Japán) vagy Fortuna (Róma) felelős. A régiek talán nem tartották fontosnak vagy jellemzőnek? Hitük szerint nem is létezett véletlen? Esetleg valamelyik univerzális fő-főhatalmasság – például Zeusz – döntött szeszélyesen? E kérdésekre természetesen nincs, nem létezik magyarázat, arra még kevésbé, hogy a természeti népek – értelemszerűen – magától a természettől várják sorsuk jobbra fordulását.

Válaszok híján, én a városi ember jobbára csak találgathatok, miközben a véletlen számos, látható, megnevezhető és láthatatlan, megnevezhetetlen formájával szembesülök. Néha megtorpanok, és azon elmélkedem, vajon a hiperkor szülöttei tisztában vannak-e vele, hogy az életüket irányító erők előtt hasonlóképpen áldoznak, mint a szavannák lakói.

Gyakran mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja – s ezek az állatok valóban figyelemre méltó teremtmények. Könnyedén megtanulják az ember 50–75 szavát és némi gyakorlással akár 200 kifejezést is megértenek. Különféle módon képesek kifejezni a szükségleteiket – de persze segít, ha nemcsak a kutya érti az emberi szavakat, de mi is az ő nyelvüket. Amikor a postás kihozza a leveleinket, Jetta kutyánk hozzám szalad, aztán a bejárati ajtóhoz, majd megint hozzám. Ha dolgára kell mennie, megkeres a házban, és jelentőségteljesen rám mered. Egyébként a kutyák intelligenciáját dicséri az is, hogy szobatisztaságra nevelhetők.

A kutya a farkas leszármazottja, és csupán 14 000 évvel ezelőtt lett külön faj. Míg más fajok fejlődését a természetes szelekció határozta meg, a kutyákét jórészt az ember tudatos válogatása alakította, ami megerősíti a sokat emlegetett tételt, hogy nincs rossz kutya, csak rossz gazda.

RETRO-LIGET
 

Liget 1990/2  |  Mester Béla - A HATALOM ÁTVITELE  (részlet)

A MIFÉLE ÚT? című összeállításból
„1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani – s az egészre tekint.”
(a szerk.)

A szabadság nehezen viselhető, különösen nyomorral párban. A Bibliából látszik: Nemcsak a fogságban igényel prófétákat a nép, hanem szabaduláskor is. Mit prófétálnak hát a magyar váteszek?

A kérdés az: Merre halad a nemzet, jó irányba tart-e, hogyan lehetne segíteni az útkeresésben?

RETRO-LIGET
 

Liget 1988/1  |  Békés Pál - HOW TO  (részlet)

 
Részlet az És very, very a dobot a rózsaszín plüsselefánt című írásból. Az amerikai útirajz megjelent már az 1986-ban kinyomtatott, de betiltott és bezúzott számban is.

Valamennyi könyvesboltban fellelhető a How to, vagyis Hogyan?
– Hogyan készítsünk közép-afrikai maszkokat?
– Hogyan használjunk műlegyet a pisztrángfogáshoz?
– Hogyan fogyasszuk le fenekünket öt kilóval harminc nap alatt?

Ha a világ közlekedőedény
volna, csöveiben csupa hamisság
csordogálna, szemfényvesztés. Hol itt, hol
ott üti fel a fejét egy koholt
eszme, mely megváltást kínál, s ha azt nem,
hát tejjel-mézzel folyó Kánaánt.
Árad és habzik, forr és bugyborékol,
mindent elönt a hazugság. S a leg-
furcsább, hogy magunk várjuk, sőt, elvárjuk,
hogy lóvá tegyenek, orrunknál fogva
vezessenek. Ha nincs hazárd ígéret,
csalódottan rójuk sivár utunkat,
csodát remélve – így közlekedünk
a sikamlós közlekedőedényben.

(illusztráció: Mattis Teutsch János | Kompozíció)

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

CSOPORTKÉPEK

A csábító új webes technológiák a közös gondolkodás korábban ismeretlen formáit teremtették meg. Pontosabban ezek lehetőségét. Az internetes kommunikáció ismert és gyakori jelensége ugyanis, hogy egy hozzászólás lángra lobbantja az indulatokat (flaming), s ha a beszélgetőpartnerek engednek érzelmeiknek, gyorsan beindul a kocsmai viták színvonalára süllyedő, sehová sem vezető szócsata (flame war), melynek csak a felek kifáradása vet véget.

A skandináv néphit trolljai hegyek közt, barlangokban élő csúf, ostoba és barátságtalan szörnyek. Az internetes folklór azokat a fórumozókat, kommentelőket hívja trolloknak, akik szándékosan igyekeznek megzavarni mások eszmecseréjét. Sokféle beszélgetést kisiklató csali (flamebait) használatos. Vécéfalakról ismerős obszcén mondatok, egy éles hangú kioktatás vagy durva személyeskedés éppúgy alkalmas a diskurzus szétverésére, mint egy színvonalat lerántó, bántóan ostoba, álnaiv kérdés.
 

RETRO-LIGET
 

Liget 1990/2  |  A. Gergely András - AZ ÁLLAM VARÁZSTALANÍTÁSA  (részlet)

A MIFÉLE ÚT? című összeállításból
„1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani – s az egészre tekint.”
(a szerk.)

Szerte a világban tapasztalható, hogy az eltérő kultúrájú, kisebbségi identitással élő vagy örökölt eredettudatot számon tartó népcsoportok fölemelik szavukat – az egyeduralmi berendezkedésű rendszerekben éppúgy, mint a polgári demokráciában; új létre és öntudatra erősödnek. A diktatórikus és olykor demokratikus politikai szervezőelvek bizonytalansága, az állami beavatkozás alkalmi gyöngülése látható az amerikaiaknál, angoloknál, németeknél és a legtöbb fejlett kultúrájú, uralmi rendszerű országban. A helyi társadalmak és a lokális társadalmi közösségek pedig épp az állam varázstalanítása idején hajlamosak leginkább megfogalmazni különállásuk, mást-akarásuk jelképeit...

Ha a villamos az orrod előtt megy el, bosszankodsz egy keveset, majd tüstént nekilátsz, hogy megtervezd a kényszerű várakozás miatt felépítendő Időparkot; benépesíted, épületeket, ligeteket alakítasz ki emlékekből és árnyékokból – vagy más, egyszerű, köznapi dolgot cselekszel, amihez nem szükséges se fantázia, se türelem.

Az én esetemben némileg komplikáltabb a dolog. A villamos mindig, minden istenáldotta reggel az orrom előtt húz ki a megállóból: messziről szépen követhetem, miként fut be a betonkikötőbe, asszisztálhatok a ki-beszállásnál (sőt, virtuálisan én is fölléphetek a fedélzetre), de ennyi, semmi több. Egyedül maradok az Üres Percek földjén – szerencsére mostanában korán megérkeznek az első fények a Földre.

A hely, ahol várakozom, híján van a titkoknak: hatalmas, egymásba olvadó fák szegélyezik a síneket, afféle keszekusza növényöltésekként, gesztenyék, egy-két nyárfa és a többi, aminek nem tudom a nevét. Reggelenként egyformán feketék, akár az ég kék irkalapjára rajzolt betűk. Mihelyt tudomásul vettem a villamos cserbenhagyását, és arról is letettem, hogy gonosz megjegyzésekkel illessem a BKV aktuális közfelelőseit, felépítettem a magam Időparkját. Nézegettem a fákat, történeteket találtam ki róluk és velük; fel-alá járkálva azon tűnődtem, miféle sorsoknak voltak szemtanúi: ők, akik örökös némaságra ítéltettek.

Tudom, Drugics,
bizonyos értelemben ez a verses irományom,
mert publicisztikának szánom,
lehetetlen,
ahogy húsz évre visszaréved és szerzője
kihűlt lábnyomod fölmelegedésén mélázva elveti a kockát,
mikor elvet és tárgyias valót, most is mint akkor,
összevetve, válaszol néma üzenetedre,
és azt írja: nem!
Te már nem vagy időszerű, mert valóra váltál.

RETRO-LIGET

Liget 1998/11  |  Nagy Boldizsár - ÉLJEN A SZABAD...!  (részlet)

...amikor 1998. július 25-én a magyar miniszterelnök magánlátogatáson (amely azért elvezette a kormányfőhöz és az államelnökhöz is) Tusnádfürdőn az önálló erdélyi magyar egyetem mellett tört lándzsát, a kétnyelvű egyetemet szorgalmazó román ellenajánlatot „ne beszéljenek nekem multikulturalitásról” felkiáltással utasítva el, az beavatkozás volt-e a baráti Románia belügyeibe?

RETRO-LIGET
 

Liget 1988/1  |  Levendel Júlia - BEKÖSZÖNTŐ  (részletek)

Milyen jó volna most olyasféle büszkeséggel, boldog öntudattal megszólalni, mint például Bajza József az Athenaeum indulásakor. Hozzá hasonlóan előrenézni a jövőbe, és otthonosan, a birtokos magabiztosságával látni az idővégtelent: hogy immár van ott kiküzdött, megérdemelt helyünk. Mondanám a szavakat, elragadtatottan próbálnám azokat a mozdulatokat – „Alig lehet ember szebb viszonyban embertársaival, mint vannak azok, akik az időszaki iratokat, ezeket a szellemi közlekedés léghajóit kormányozzák”.

A Liget folyóiratban 2010-ben interjúsorozat jelent meg a cigánykérdésről.

„Alapozásként” közöltük Levendel László: A CIGÁNYSÁG GONDJA – mindannyiunk gondja című 1988-ban írt, fájdalmasan aktuális tanulmányát.

Az alábbiakban ízelítőket adunk a beszélgetésekből. A címekre kattintva az interjúk teljes terjedelemben olvashatóak.

A CÖLÖPÖKET LE KELL VERNI
beszélgetés Kádár András Kristóffal, a Magyar Helsinki Bizottság alelnökével

Ha van egyfajta minimális konszenzus a társadalomban, illetve a meghatározó politikai erők között, hogy mit lehet és mit nem, nincs akkora tétje, milyen a jogi környezet és hogyan lehet szabályozni a gyűlöletbeszédet – az egészséges társadalom ezt megoldja. Mióta felborult ez a konszenzus, rendkívül magas lett az ingerküszöb. Szemünk se rebben, arcizmunk se rándul olyan kijelentések hallatán, amelyek hat-nyolc éve elképzelhetetlenek voltak. Ha a társadalom immunrendszere nem működik egészségesen, a jog szimbolikus jelentőséget kap: cölöpöket kell leverni, és jelezni, mi tolerálható és mi nem.

„Ha a radioaktív anyagok hasadása során önfenntartó láncreakció jön létre, akkor nevezik a reaktor tömegét kritikus tömegnek.”

Tömegben lenni rossz: tülekedés, gorombaság, hónaljszag. Egy leküzdhetetlen, láthatatlan erő szardíniadobozba töm, a többi kis döglött szardínia közé, szorosan egymáshoz simulva várakozunk az olajos-bűzös lében.

Tömegben lenni olykor mégis jó: ha tülekedés helyett együtt mozdulunk, és az ügyetlenkedőket is türelmes bátorítás és figyelem veszi körül. Ilyenkor még az izzadságszag is gyorsabban oszlik el a levegőben. A leküzdhetetlen, láthatatlan erő a sokszínű kavalkádot hömpölygő folyammá formálja, és a sok kis virgonc szardínia vidáman fickándozik.

HAGYMALEVELEK

Édes-kedves Kelemen Öcsém!

Van annak már egy hónapja, hogy utoljára levelet váltánk egymással, s ha most azt kérdené Ked, hogy mit kezdtem az elmúlt április hóval, írás helyett mire pazaroltam az Úr által nékem adományozott drága időt, hebegnék-habognék összevissza, de nem tudnék elszámolni véle. Hagytam, hogy kifollyék ujjaim közül, és most kereshetem a napokat, órákat és perceket, mik haszon nélkül teltek, némán szivárogva el ama hatalmas folyam felé, melynek sem kezdetét sem végét nem ismerjük.

Itt van május elseje, lassacskán elhágy a tavasz minket; a nagy nyárfa és a sűrűdő bodzaliget beárnyékolja ablakainkat és általszűri a fényt, mintha erdőben laknánk itt a város közepén, vagy inkább zöldellő mélyén egy bealgásodott, gazdátalan Aquariumnak. Lomha gondolatok úszkálnak körültem, de midőn utánuk nyúlnék, kicsúsznak kezem közül, és elevenebb tájak felé iramlanak tova.