A BKV menetrend szerint közlekedő, kertek alatt bóklászó járatai olykor különös, mozgó antikváriumhoz, bazárhoz vagy turkálóhoz hasonlítanak – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem könyvet, zsuzsut, minőségi angolszövetet, hanem embereket lelni bennük. Viszont ugyanúgy elveszíted az egyéniségedet; felolvadsz, összemorzsolódsz, átlényegülsz; más leszel. Olyan dolgokra figyelsz fel, amelyekre megszokott helyzeteidben soha; a kerület utcácskái finom erekként lüktetnek a testedben. Komoly kontroll kell, hogy visszatalálj önmagadba. És nem kizárt, hogy végérvényesen eltévedsz.
Ezeket a veszélyeket azonban érdemes vállalni: a régi telkek mentén kószáló buszok fedélzetén utazva egyre-másra nyílnak ki a különös kapuk, várják, hogy belépj; nem tovább, csak egy pillanat, egy érzés erejéig.
A körzeti orvosi szakrendelőnél mindig tömérdek a felszálló. Egyikük arcán tűnődő, csodálkozó mosoly, hogy ép bőrrel kikerült onnan, a másikén megkövült, reménytelen vigyor; a fiatal mozgása vontatott és lassú, az öregé könnyű, mint a zuluföldi impaláé. A szerepek aztán cserélődnek, és én, a gyanútlan külső szemlélő lélekben elhátrálok, nehogy beléptessenek a darabba.