Áprilisi, tiszta nap. Az égen fellegbuborékok lebegnek, kissé füstös képűek, mintha a szél tintával dúsított vízbe mártogatta volna szívószálát. A fák hatalmasan lélegeznek, kidomborítva lombmellkasukat. Sárga, kék, fehér színek villóznak mindenütt; napfénnyel ugróköteleznek a virágok.

Az üdülőövezet káosztól hangos: az önkormányzat holnapra hirdette meg szokásos lomtalanítási akcióját, amikor is mindenki szabadulhat megunt vagy használhatatlan holmiijaitól; a kertben téblábolva arra gondolok, sokan remélik, hogy megunt vagy használhatatlan életüktől is szabadulnak.

Konzervatívként ragaszkodom az emlékszagú tárgyakhoz, nincs szívem csak azért megválni tőlük, mert ott és akkor nincsen szükségem rájuk. Persze csak amikről tudom, mifélék, mit köszönhetek nekik, vagy ők nekem. A lomtalanítás mindig elborzaszt – de nem tudom kikerülni. Nem sétálhatok el mellette, a cipekedők és kacathalmozók útvonalai menthetetlenül érintik telekkijáratomat. Mégis igyekszem ellenállni – míg családom legfiatalabb tagja ki nem jelenti, hogy változtatásokat szeretne a szobájában. „Ki kell dobni az ágyat”, jelenti ki, „büdös.” Mielőtt tiltakoznék, megszaglászom az említett darabot: való igaz, büdös. Nincs mit tenni, a csemetének igaza van.

Egy órával később ott találom magam a hétvégi málhahordók napsütötte Chilkoot-hágóján: fakeretet, vas ágylábat, penészes matracot hurcolva – a szerencse forgandóságán elmélkedve. A harmadik forduló közben tör rám a fáradtság. Nem vagyok én az ilyen megerőltető munkához szokva, gondolom, és leülök az egyik halom mellé, amit közvetlen szomszédom hordott össze. Ágymaradványok, papírhulladék, megnevezhetetlen anyagú és formájú rongy és színes törmelék társaságában relaxáltam, mint vándorlegény a mesebeli Üveghegy mellett.

Vajon tudják-e az átmeneti dombságokat létrehozók – tűnődöm –, hogy minden egyes négyzetcentiméter egy-egy emberélet percének vagy órájának felel meg; hogy a tárgyaknak is van saját történelmük; hogy az elhamvasztásra ítélt rekvizitumok valaha-valamikor egy-egy hús-vér ember mellett teljesítettek szolgálatot? S hogy összezsúfolva a szörnyű tömegsírban, amit a színesfémgyűjtő hiénák már becserkésztek, az egykori tulajdonosokból is valami ott nyugszik? De a helyzet nem ilyen tragikus, felesleges mindent, mindig sötétíteni.

Mikor felállok, fekete-fehér fényképre esik pillantásom. Fiókból hullott ki? Vagy kalapdobozból? Esetleg abból a szürke szőrmekabátból? Albumból, ami a szemétben végezte? A kép szigorú homlokú öregasszonyt ábrázol, amint mereven fürkészi a papír-síron túli világot: fekete garbót visel, nyakában kettős, fehér golyókból álló gyöngysor lóg. Haját hátrafésülve hordja; szépen őszült.

Összeszorul a szívem, és – dacára a napmelegnek – tagjaimon jeges borzongás fut végig. Így végezzük hát mindannyian – mi, a bátor reklámzabálók, űrkovbojok, gátlástalan médiaspílerek, a névtelenségbe elegánsan elrejtőző lájkolók?

Ekkor oldalamba bökve megkérdezi csemetém, lehet-e zebramintás ágyneműje, illetve, ha lehet, mikor.

Felpillantok. Süt a nap, a szomszéd portán csillognak a borstartóhoz hasonló tuják; a fényképet felkapja, és viszi a szél. Remélem, vigyáz rá, és eljuttatja annak, akit illet.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban