Takács úr egy emelettel feljebb lakott. Kövér, fehér bőrű ember volt, az a fajta, aki drapp zoknival hordja a szandált. Erősen kopaszodó fején keresztbe fésülte a hosszúra növesztett hajszálakat, s ettől rendszerint zilált, szinte bohó külsejűnek tűnt, mert a vizesen lesimított tincsek megszáradva elváltak koponyájától, és szabadon libegtek. Mérnökféle lehetett, de mikor feleségével odaköltöztek, már nem dolgozott – talán idő előtt nyugdíjba ment, a szívbaja miatt. Püffedt, táskás szeme alá a betegség sötét karikákat festett, Takács úr mégis lelkesen intézte a ház ügyeit: szuszogva járta a négyemeletes lépcsőházat, beszedte a közös költséget, tereferélt, és idővel annyira otthonos lett, hogy cipőt sem húzott: zokniban járt lakásról lakásra.
Takács úr a maga zoknis bizarrságában mégis úr volt, legalábbis minden nőnemű lakó így nevezte, kortól függetlenül. Apám olykor merészen Pistámnak szólította, de nekem elképzelhetetlen volt, hogy Pista bácsizzam. Ha összefutottunk, leszegett fejjel morogtam valamit, és elinaltam, ő meg kezitcsókolommal köszönt – ezt kiskamaszként legalább annyira nevetségesnek találtam, mint a tréningnadrágját, a kockás ingét és a lifegő hajszálait.
Takács úr húsvétkor érezte igazán elemében magát: ilyenkor az ünnepre hivatkozva felrúgta a szigorú diétát, s cuppogva mesélte, mi mindent tömött magába. Aprócska, halk szavú felesége hiába rimánkodott, Takács úr körbejárta a házat, pálinkával kínálta a férfiakat, még a kisfiúkat is, a nőket, lányokat pedig meglocsolta. Különleges kölnit használt, amelynek penetráns bűze a krasznajamoszkva flóraszepttel kevert változatát idézte, és csak többszöri hajmosás után szabadulhatott tőle az ember lánya. Néhány megrázó élmény után a család nőtagjai elhatározták, hogy a húsvét hétfőt önkéntes száműzetésben töltik. Hiába csengetett Takács úr, nem nyitottunk ajtót. Többször is próbálkozott, de kitartottunk. Másnap a pálinka utóhatásától még püffedtebb arccal tudakolta, hol jártunk. Rokonlátogatóban – hebegte hazugságtól irtózó anyám, és mindannyian szégyenteljes diadalt éreztünk.
A következő évek húsvét hétfői programját Takács úr kicselezésének újabb és újabb stratégiái határozták meg. Ha szép idő volt, már kora reggel kirándulni indultunk, hogy ne halljuk kitartó csengetését. Előfordult, hogy néhány nappal korábban, mintegy véletlenszerűen, mégis nyomatékosan tudtára adtuk: aznap vidékre utazunk. A cselekre csellel felelt: vasárnap vagy kedden állított be, máskor meg lesben állt a lépcsőházban, és diadalmas mosollyal rántotta elő az irtózatos szagot rejtő üvegcsét.
Egyik húsvét hétfőn, a sokéves rutinba unva bátyámat küldtük az ajtóhoz. Mondd, hogy nem vagyunk itthon, suttogtuk, és a lakás mélyére húzódva füleltünk. Elfojtott kiáltást, majd ajtócsapódást hallottunk, s ahogy az előszobába merészkedtünk, megütötte orrunkat az ismerős kölniszag, ami lassan, de biztosan belepte az egész lakást. Leöntött, üvöltötte a bátyám, ez az állat leöntött! Azt mondta, adjam át nektek.
Takács úr kölnijének története beköltözött a családi legendáriumba, de bátyám hiába fogadkozott, hogy soha a büdös életben nem nyitok ajtót senkinek, mert a következő húsvét előtt pár nappal Takács úr szívrohamot kapott. Láttuk, ahogy a rohammentősök nyögve lecipelik a lépcsőn és szitkozódva meg-megállnak a fordulókban. Mielőtt az autóba emelték, drapp zoknis lába még felvillant egy pillanatra, mintha örökre búcsút mondana.
Horgas Judit írásai a blogon | Horgas Judit írásai a Liget folyóiratban
