A hely tette talán,
ahol dekkoltam délután;
a da Vinci delikát bolt hasas palackjait bámultam,
egy sorban a női molett ruházat bábuival,
a plázaparkoló piaci bejárata és az ékszerzálogház előtt;
ott világolt föl hirtelen,
ha nem is értelme, de félelme
a lehetséges feltevésnek,
hogy mindig tudtam,
de ki nem mondtam soha, csak kóvályogtam körülötte,
dehogy gondolatban vagy képzeletben,
bár valahol (és valahogy) benn –
mikor aztán az élmény, a kiábrándulás iszapja lassacskán
leülepedett,
észrevettem, ráláttam és megéltem megint,
áttételesen is, a satnya kínt,
hogy nevetséges,
miként esett meg eltévelyedésem –
az irodalomban, belemerülve ifjan nyakig,
valamiféle rendfelettit láttam,
személyemre szóló varázslatot véltem,
borzongva a túlit érzékeltem;
pedig dehogy!
Pont olyan, mint a többi: delikát, ékszer, molett, piac, plázaparkoló,
közönséges létharcra való;
pedig dehogy!
És akkor végre megértettem,
hogy érthetetlen,
de megtehető, és pingálható
(papundeklire akár)
a dupla szaltó –
s csak ültem ott a delikát zálogház előtt,
és próbáltam remélni, ha megírom, lefestem,
kiránt a bizonytalanból,
jobb lesz nekem.
De nem?
az illusztráció a szerző festménye | Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban