HAGYMALEVELEK

Édes-kedves Kelemen Öcsém!

Van annak már egy hónapja, hogy utoljára levelet váltánk egymással, s ha most azt kérdené Ked, hogy mit kezdtem az elmúlt április hóval, írás helyett mire pazaroltam az Úr által nékem adományozott drága időt, hebegnék-habognék összevissza, de nem tudnék elszámolni véle. Hagytam, hogy kifollyék ujjaim közül, és most kereshetem a napokat, órákat és perceket, mik haszon nélkül teltek, némán szivárogva el ama hatalmas folyam felé, melynek sem kezdetét sem végét nem ismerjük.

Itt van május elseje, lassacskán elhágy a tavasz minket; a nagy nyárfa és a sűrűdő bodzaliget beárnyékolja ablakainkat és általszűri a fényt, mintha erdőben laknánk itt a város közepén, vagy inkább zöldellő mélyén egy bealgásodott, gazdátalan Aquariumnak. Lomha gondolatok úszkálnak körültem, de midőn utánuk nyúlnék, kicsúsznak kezem közül, és elevenebb tájak felé iramlanak tova.

Mert holt vidék ez itt tengermélyi csenddel. Kivált, hogy pár napja elérte az autópálya a várost, és a kamionok, tartálykocsik, trailerek ezrei már nem a szomszéd utcában dübörögnek keletről nyugatra és nyugatról kelet felé. Ha a nyomasztó csendtől aludni nem bírván ablakomhoz megyek, hogy általnézzek Virágék rozzant vaskapuja fölött, már egy hete nem látom a pokolbéli narancsveres fényben elhúzó kamionszauruszok karavánját. E forgalom szakadatlan áramlásával, éjjel-nappali dübörgésével az itt-történik-valami csalóka érzetét kelté e határszéli városka elöregedő lakóiban, bár valódi haszon nem származott belőle, mert a sofőrök még ozsonnára sem a mi áruházainkban költöttek, kárt viszont a nehéz járművek annál többet okozának. Mintha gigászok szántották volna fel a várost kettéhasító aszfalt utat: hosszanti völgyek és hátságok tagolják, bukdácsolva lehet átkelni egyik oldaláról a másikra, és mozognak, repedeznek az út menti házak falai.

A város körül, hol most az autópálya fekete szalagja tekereg, még mindig gondosan megmunkált földek parcellái fölé emelkednek elmúlt korok (midőn a vas és acél országa valánk, valamint nem rés, hanem erős bástya a béke frontján) pusztuló rekvizitumai. Két vasútállomás – egyiken régolta lakat, s a másik is oly elhagyatott, hogy mocskos peronján nappal is kísértenek elhalt utasok boldogtalan lelkei –, rozsdás sínek, korhadó talpfák, üresen tátongó malmok, egykor zakatoló gépgyár, bútorgyár, tejgyár, zöldségfeldolgozó, hagymakutató állomás, s mind-mind a néma üzemek. Néhány faluval arrébb horrorhistória kulisszájaként romos cukor- és kendergyár falai meredeznek, s ha épül is valami új, az nem nekünk épül. A giga bevásárlóközponttá alakított nevezetes fonógyár és a gomba módra szaporodó luxushotelek nem a munkást várják. Csupán arra valók, hogy legyen hol múlatni az időt a vagyonos átutazóknak, s azoknak, kik megszedék magokat, miközben ezt mívelék velünk.

Itt van május elseje. A kalendáriumban piros betűvel írják, a munkások és a munka ünnepének nevezik, de az öreg szakik forognak a sírjukban. Fiaik, ha még élnek, korcsmapultra dőlve philosophálnak, unokáik rég elvándorlának szerencsét próbálni más égöv alá, s ha ki mégis itthon marada, seftelésből él, mint a Virág fiú, vagy segélyért nyújtogatja markát és rongyokon vackolva alszik a szárazhíd alatt, hová a Ked nyomdászdédapja – ki még nem munkáért ácsingózott, csupán a munkaidő kurtítását követelte – e napon majálisozni járt.

Mielőbbi levelét várva maradok atyafiságos szeretettel:
édes Nénje

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban