RETRO-LIGET
 

Liget 2002/5  |  Bíró Béla - MONDO CANE

Az én közmondásaim címmel készült 2002 májusában tematikus összeállításunk – arra kértük szerzőinket, hogy valamiképpen örökítsék meg a számukra kedves vagy utált, vagy bármilyen módon eleven közmondást. Lásd a tegnapi blogot! (a szerk.)

Kutyavilág van Magyarországon. Mintha mindig is az lett volna. A turulmadár feltehetőleg jámbor legenda, mellyel a koszos igazságot próbáltuk légiesíteni. Közmondásainkban több a kutya, mint égen a csillag. Sok ló-fejhosszal megelőz minden más állatot. Az ember is legfeljebb az ebbel vetekedhetne. S az agárról, a kopóról, a komondorról, a kuvaszról és a többiről még nem is szóltunk.

Úgy tűnik, mi magyarok már a történelem előtti időkben is marakodtunk egymással, mint az ebek. S a koncon való marakodás mintha ma sem szűnne. A magyar ember makacs, mintha kutya volna benne. Kötjük az ebet a karóhoz, kutya-számba se vesszük egymást, s a józanító szó csak annyit ér nekünk, mint kutyaugatás a holdnak. Lerázzuk, mint eb a vizet. Kutyahumorral.

Keresztben van bennünk a kutya, s csak úgy liheg a bosszúvágy.

A kutya-macska barátság mihozzánk képest felhőtlen idill. Mind sűrűbben ugrunk egymás torkának, igaz, egyelőre csak szóban, merthogy továbbra is úgy véljük: amely ebet el akarsz veszíteni, veszett nevét kell költened annak.

RETRO-LIGET
 

Liget 2002/5  |  Kállay Géza - DEÁKNÉ, BODÓNÉ ÉS A TÖBBIEK

Az én közmondásaim címmel készült 2002 májusában tematikus összeállításunk – arra kértük szerzőinket, hogy valamiképpen örökítsék meg a számukra kedves vagy utált, vagy bármilyen módon eleven közmondást. (a szerk.)

Nekem szólások és közmondások egy bizonyos, viszonylag jól körülhatárolható csoportja kedves; azok, amelyek személyek nevét hordozzák: „Na, te sem vagy jobb a Deákné vásznánál”; „Másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik”; „Él, mint Marci Hevesen”; „Járkál, mint Bogdán az üres boltban“; „Kapkod, mint Bernát a ménkűhöz” stb. Ezek – épp a bennük felbukkanó személynevek révén – már-már önnön közmondás-voltukat tagadják. Hiszen a közmondás többnyire valamilyen általános, gyakran erkölcsi tanulságot sugalló, kijelentő módú megállapítás („Hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát”), vagy felszólítás („Járt utat a járatlanért el ne hagyj!“), és bár az én csoportomból is kétségkívül kihallik az általánosító értelem, a személynév makacsul emlékeztet, hogy a főszereplő, akinek a magatartása immár modellértékűvé vált, nem holmi „Mindenki”, „Akárki” vagy „Bárki”, azaz nem köz-figura, hanem egy bizonyos személy egy, a közmondásban többé-kevésbé körülhatárolt, egyedi helyzetben. Azaz kedvenc közmondásaim arra engednek következtetni, hogy volt egy bizonyos Deákné, aki rendelkezett – rossz – vásznakkal, hogy Bodóné igenis vett bort, de azt nem akarta kifizetni, hogy egy Marci nevű ember egyszer elment Hevesre, és ott jól élt, hogy Bogdán, a boltos tönkrement, mindenét elárverezték, és kétségbeesetten jött-ment üres boltjában, és hogy egy valóban létező Bernát, némileg homályos módon, közvetlen kapcsolatba került egy melléje becsapodó villámmal...

Mostanra már senki nem lepődik meg, ha újabb nagyhatalmú politikusról derül ki: megcsalja a feleségét. A hűtlenség minden bizonnyal az emberiséggel egyidős – bár a Biblia szerint szegény Ádámnak nem volt kivel megcsalnia Évát – , de a politikusok hűtlenségeit az átlagnál mocskosabb részletek tarkítják.

A hatvanas évek elején a nős John Profumo angol hadügyminiszternek rövid kalandja volt egy prostituálttal. Az ügy eddig csak ízléstelen volna, csakhogy a hölgy a londoni szovjet hajózási attaséval is viszonyt folytatott, ezért a kapcsolatból nemzetbiztonsági kérdés lett. Profumo ostoba módon mindent tagadott a parlamenti meghallgatásán, s amikor bebizonyosodott, hogy hazudott, lemondott. A botrány jelentősen hozzájárult a konzervatív kormány bukásához.

Ötven évvel később John Edwards amerikai elnökjelöltnek viszonya volt egy kampányában dolgozó nővel, akinek gyereke született tőle. Erős a gyanú, hogy a kampány során begyűjtött adománypénzek felhasználásával akarta eltussolni az ügyet, amit az amerikai törvények szigorúan büntetnek, így hamarosan bíróság elé kell állnia.
 

Rendszerint úgy tartják, hogy az irodalom Homérosszal kezdődik, az első epikus hős pedig Odüsszeusz figurája. Akiket előtte megénekeltek, inkább csak mitológiai alakok voltak, mai ésszel aligha komolyan vehető félistenek; de Odüsszeusz volt az első nem ilyen márványból faragott és gondosan lecsiszolt alak; ő hús-vér ember: kapzsi, esendő, lázadó és szerencsétlen egyszerre, és mindeközben valahogy mégis hős, aki istenek és emberek minden ármánya ellenére is keresztülviszi akaratát. T. L. Lawrence szerint az Odüsszeia az első könyv, amit a történetért érdemes elolvasni. Pedig nem: a Gilgames-eposz az első elbeszélés, amit a történetért érdemes elolvasni, és ami bizonyos értelemben még sokkal modernebb, mint az európai irodalom kezdetének datált Odüsszeia. A görög hajós vállalkozását ugyanis végül siker koronázza, míg a Gilgames-eposz arról szól, hogyan fullad rendre kudarcba hősének valamennyi kétségbeesett kísérlete, hogy a halhatatlanságot megszerezze.

Itt csak annyit mondok el, amennyi a történet varázslatos és abszurd mivoltának érzékeltetéséhez elég. Gilgames nem egészen ember: valami istennő, a sors ura formálta saját kezével, úgyhogy kétharmadrészt isteni természetű és egyharmad belőle az ember. Ez azonban épp elég, hogy az átkos arány miatt nagy titkok tudója legyen, de egyszersmind halandó is: a kevés emberi rész úgy rontja meg létét, ahogy egy csepp ecet is képes megkeseríteni a bort. Uruk város királya ő, izgága önkényúr, aki népével éjjel-nappal falakat, erődítéseket építtet. A város lakói nem tűrik már a rabigát, lázadás fenyeget, ezért Gilgames megfékezésére az istenek teremtenek egy furcsa, torz tükörképet, akiben magára ismerhet, és akit erőnek erejével nem képes legyőzni: a félvadember Enkidut, aki viszont állat és ember keveréke.

RETRO-LIGET
 

Liget 1993/1  |  Pete László - KÖRNYEZETVÉDELEM – EMBERVÉDELEM  (részletek)

Környezetvédelmi hivatalok, környezetvédelmi minisztériumok, környezetvédelmi törvények és törvényjavaslatok, környezetvédelmi szabványok, környezetvédelmi előírások születnek szerte a világon. Környezetvédelmi irodák környezetvédelmi hivatalnokai edzik környezetvédelmi könyökükön a környezetvédelmi bőrkeményedéseket, ülepükön a környezetvédelmi bibircsókokat növesztve kérődznek környezetvédelmi jogszabályok környezetvédelmi bikkfanyelvén. Szárba szökkent, már leveledzik a környezetvédelmi bürokrácia, ágadzik jobbra-balra, fásul, göcsörtösödik, már-már a vadhajtások is izmosodni kezdenek a széles levelek sötét sarkaiban.

A másik oldalon környezetvédelmi szervezetek, pártok és mozgalmak alakulnak, terjednek a környezetvédelmi plakátok, brosúrák, kiadványok. Napnyugat felé tekintve környezetvédelmi könyvkiadókat és ügyvédi irodákat is találunk. Már a hagyományosan gügye tévéreklámokban is tanyát vert a környezetvédelmi varázsige; a csábmosolyú bájszövegmondók környezetvédelmi sziréndallal próbálják csapra ütni a pénztárcánkat, hogy ránk sózzanak valami fogpasztát, mosóport, műszaki vagy vegyi herkentyűt, hasznosat vagy haszontalant, nélkülözhetetlen vívmányt, esetleg szilárd vagy folyékony agylágyítót.

RETRO-LIGET
 

Liget 1993/2  |  Balassa Péter - SZABADBAN  (részletek)

Ez a címe Bartók 1926-ban írt ötrészes zongoraciklusának. A kilenc betűből álló szót évtizedek óta fokozódó figyelemmel, az értelemkeresés vágyával ismételgetem. Úgy érzem, rejtett, napnál világosabb jelentése van, melyet ezek a betűk, ez a szó elfed, kimondhatatlanná tesz, mondanivalója mégis elém lép, lebilincsel, nem ereszt. Ez a szó régen eltávolodott már Bartók csodálatos és életművében fordulatot jelző sorozatától, még ha nem függetlenedhet is teljesen szerzőjétől, aki egy lezárult, széthordott, lepusztult magyar történet meghaladhatatlanul érvényes alakja, akinek legnagyobb titka számomra az, hogy egyáltalán itt volt, a mindenkori átváltozás (szakítás és hűség, menekülés és maradás) egyetemességében...
 

Hajdani játszótárs emailjére

– Persze,
s ha van az embernek kedve vagy
valamiféle kényszerérzete, ki is mondja,
eldadogja, válaszként a blogra bogozza:
azért neo ez a retro,
mert más nem lehet,
mikor a restauráció ellen fordul,
s látja,
az ismétlődés ismétlődik megint,
a régi nyuvasztás újra új,
hiába van megírva minden
ezernyi módon, fokon, ugatva, nyíva,
rájátszva és megjósolva, bebizonyítva,
vissza meg előre,
hogy be nem szakad a dobhártya tőle;
a mennybolt.
Emlékszel B. kétes tételére ’89-ből?
Az irodalom hiába: valóság.

Szeretlek, mondják egymásnak a lelkek,
és végigélnek minden szenvedést
zokszó nélkül – egymásért, vagy talán
csak egy rögeszme rabságában. Persze
hinni akarják, hogy az érzelem
több a szónál és több a gondolatnál.
Hinni próbálják, hogy a szó: szeretlek,
tettekre váltható. Jó enni adni
egy kedves lénynek, és jó betakarni,
gondoskodni ruháról és cipőről,
elhajtani arca elől az ágat.
Eljön értünk a tett: kiszabadít
az ürességből. Cselekedj tehát:
fűts be, vágj kenyeret, mosd föl a konyhát.

(illusztráció: Gulácsy Lajos | A varázsló kertje)

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

A fukusimai atom-katasztrófa nyomán – érthetően – világszerte felélénkült az energiatermelés jövőjével kapcsolatos eszmecsere. A japánok mellett most már pl. a németek is egyre határozottabban elfordulnak az atomenergia jövőbeli felhasználásától. De ha leállítjuk az atomerőműveket (vagy legalábbis nem építünk újabbakat), fokozni kell a hagyományos (azaz C-alapú) energiatermelést. Ez pedig elkerülhetetlenül növeli a levegő szén-dioxid szintjét, ami a globális melegedés miatt neuralgikus pont.

Sokféle elképzelést lehet mostanában olvasni arról, hogyan lehetne megakadályozni a hagyományos – égetéses – erőművek által produkált szén-dioxid levegőbe kerülését. Kísérletek folynak az erőmű-kéményeken kiáramló szén-dioxid „megfogására” (elnyeletésére, leválasztására, megkötésére), s arra, hogy az így leválasztott szén-dioxidot hova és hogyan lehetne minél olcsóbban és minél kevésbé baleset-veszélyesen „eldugni”. A folyamatot – angol rövidítése alapján – CCS-nek (Carbon Capture and Storage) nevezik, amely magyarul „CO2 leválasztás és tárolás”. [Mindkét kifejezés „gazdag” eredményt hoz, ha beütjük a keresőbe.]

1896-ban hatalmas cunami pusztította el Japán észak-keleti partvidékének egyik kis falucskáját, Aneyoshit. Mindössze két túlélő maradt, akik végignézték, hogy az újranépesedő kis kolónia a veszély ellenére a tenger felé terjeszkedik. Jött is menetrendszerűen a következő szökőár 1933-ban, és négy túlélőn kívül ismét nem maradt semmi a faluból.

Ezt követően állíthatták azt a két méter magas kőoszlopot, ami ékes (bár kissé archaikus) nyelven figyelmezteti a lakókat, hogy ennél a pontnál közelebb ne építkezzenek a vízhez. A település 34 lakója közül senki nem tudja, kinek köszönhetik a jelzést, csak hogy érdemes komolyan venni a tanácsot. A gyerekek már az iskolában tanulják, hogy a földrengés után azonnal magaslatot keressenek. Az ősök üzenetét megfogadva sikerült megmenekülni 1960-ban, és most is, amikor a hatalmas hullám nem sokkal a kő alatt vesztette el csak az erejét.

RETRO-LIGET
 

Liget 1994/9  |  Pintér Judit - TELITÁLIA  (részlet)

Az új korszak kezdete biztató volt: az olasz igazságszolgáltatás a korrupt hatalom mindeddig érinthetetlennek tartott, korlátlan urait talán még soha és sehol nem tapasztalt szigorral leplezte le. A „Tiszta kezek” forradalma – amely még a napjainkban emigrációt fontolgató haladó olasz értelmiség többségét is büszkeséggel és reménnyel töltötte el – egyetlen év alatt romba döntötte a csaknem fél évszázados többpárti demokráciát, és váratlanul olyan politikai formációt dobott felszínre, amire kevesen gondoltak reális lehetőségként. Egy évvel a választások előtt, 1993 márciusában a L’Espresso című hetilap egyik karikaturistája így látja a helyzetet: „Igazi forradalmat élünk át. De senki nem bízik magában annyira, hogy megragadja a hatalmat.” Aztán mégis akad jelentkező: Silvio Berlusconi, a hírhedt média- és reklámcézár. Tavaly nyári bejelentését, miszerint Forza Italia (Hajrá Olaszország!) néven meg kívánja alapítani a „tiszták és szakértők” pártját, a sajtó a kánikulának tulajdonítható lidércnyomásként aposztrofálja. Pár hónappal később, 1994. március 28-án azonban a Szabadság Pólusába tömörült, Berlusconi vezette új erők elsöprő győzelmet aratnak az olasz választásokon. És miközben a „Haza sorsának kézbevételére legalkalmasabb“ ember tévécsatornái egyenes adásban mámoros népünnepélyekről tudósítanak, a független újságok hasábjain neves értelmiségiek apokaliptikus jóslatait olvashatjuk: „Minden világok legrosszabbika érkezett el”, „Maga a Sátán került hatalomra”...

Mi újság nálatok, Ausztráliában? – kérdezik tőlem levélben, telefonon, emailben, s én az udvariasság és kíváncsiság elegyéből eredő kérdésre rendszerint azt válaszolom: semmi különös. Ha folytatnám, metaforikusan szólva ezt mondanám: a földrész, mint lehorgonyzott hajó, egyhelyben ringatózik, az óceán színén. A belvizek azonban gyűrűzgetnek, sőt, örvénylenek.
 

A regnáló munkáspárti kormány kisebbségi helyzetben kormányoz, a zöldek és még három független képviselő támogatásával. A választásokon az ellenzéki liberális koalíció azonos számú képviselőt küldött a Parlamentbe, a függetleneken múlott, merre billen a mérleg nyelve, s közülük ketten álltak a munkáspárti politika mögé. Mivel ők ketten regionális, azaz vidéki választókörzeteket, hatalmas agrárterületeket képviselnek, a kormánynak jelentős kedvezményeket kell juttatni a függetleneknek, hogy azok teljesíthessék választóik elvárásait. Az „ügy”, azaz a hatalmon maradás érdekében több száz millió dollárok kerülnek a függetlenekhez – érdemes célokra, de megbillentve a költségvetést.

Az egyesült Európa közös célokról, értékekről és kölcsönösen elfogadott módszerekről alkotott utópikus víziója bomlani látszik – legalábbis az Atlanti-óceán túlpartjáról, ahol élek.

Úgy tűnik, az első zavaró tényező, hogy az európaiak túl későn ismerték fel: az EU által biztosított szabad mozgás joga lehetővé teszi az iszlám hitűek bevándorlását, akik közül sokan – de nem mind – arab származásúak. Ezek az emberek ráadásul ragaszkodnak saját szokásaikhoz: asszonyaik fátylat akarnak viselni, s szeretnének mecseteket és minareteket építeni.

Svájc (bár nem EU-tag, hasonló helyzetben van) 2009-ben betiltotta a minaretek építését. Franciaországban tilos nyilvános helyen az arcot eltakaró fátylak – a niqab és a burka – viselése; a tilalom a hijabra nem vonatkozik.
(Erről bővebben lásd: Kardos Gábor: A fátyol titka).

A dánokat is egyre inkább aggasztja az iszlám, a finnek nagy számban szavaztak az Igazi Finnek pártjára, ezzel is kifejezve az idegengyűlöletet. És kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy a Jobbik népszerűsége még nőhet, mert cigány- és zsidógyűlöletük hasonló jelenség. Azt hiszem, mindezek hátterében az iszlámfóbia áll, vagy legalábbis a „másik”-kal szembeni félelem. Az iszlámellenesség vélt indoklásai (például a félelem a terrorizmustól, az általános kijelentések, hogy „az arabok ostobák”, „az arabok koszosak”) nevetségesek, és az alapos vizsgálódás megmutatja, hogy idegengyűlöletből fakadnak.

Egészen
talán még nem süketülök
meg!
Lám,
a reszegést is tisztán hallom most –
igaz,
semmit se mond, nincs mit értenem,
súrolja a plafont vakon, végestelen
végig,
talán bizony földtől égig
ér a rusnya,
én meg,
hangzásokat rakosgató,
függőleges tengely körül a szójátékokat lazán elrendező,
bele nem nyugvó –
visszabeszélek:

Az „akár”, szófaját tekintve, kötőszó, s az összetett (választó) mellérendelő mondat tagmondatait köti össze: akár így, akár úgy… Csakhogy a szócska mostanában gyakran kilép szövegkörnyezetéből, és homályos, bár meglehetősen kalandos felfedezőutakra indul a magyar nyelv erdejében. És eltéved. Méghozzá örökre.

Nem vagyok nyelvőr, de a mindennapi megnyilvánulások közt időről időre olyan produkciókkal találkozom, amelyek mint hétköznapi felhasználót bosszantanak (és nem a Facebook posztprimitív nyelvmutánsaira gondolok).

Hajnal van – háttérben valamelyik rádióadó huhog, zenedallamok és tagolt, értelmes beszéd hangjai váltják egymást: hallom, anélkül, hogy bármelyikre figyelnék. Illetve figyelek, megkülönböztetem a zenét a beszédtől, csak egyiket sem fogom fel.

A zenét és a locsifecsit néha hírek szabdalják. A szavak ilyenkor szabályosabban szerkesztett mondatokba rendeződnek, és a szólégiókat jól képzett hírolvasó-centuriók vezérlik. És egyszerre ezt hallom: Akár kétéves börtönbüntetésre is számíthat az az ismeretlen elkövető, aki tegnap éjszaka agyonlőtt két szibériai farkast a vadasparkban.

RETRO-LIGET
 

Liget 1990/4  |  Németh G. Béla - AZ ÉRTELMI EMBER FELELŐSSÉGE  (részlet)

A KOR LELKE című összeállításból
Julien Benda Az írástudók árulása című vitairatához Babits 1928 őszén ugyanezzel a címmel írt máig meghatározó, s jelentős polémiát kiváltó esszét. Babits használta az összeállításunk címéül választott „a kor lelke“ kifejezést – írása néhány mondatát kiemelve kértük írástudó társainkat a kérdések aktuális meggondolására. Íme, néhány provokatív Babits-sor:

„Az áruló írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.”

„Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy a gazdasági és egyéb praktikus lehetőségekre és szükségszerűségekre nem tekintve, ébren tartsa a földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.” (a szerk.)

Nem szabad őszintének lenni. Csak
őszintének szabad lenni. Az őszinteség
védtelenné tesz. Az őszinteség felvértez.
Lehet ezt így sokáig folytatni, és persze
sorolsz érveket minden állítás mellett,
hiszen annyit te is konyítasz a színpadi
dialógusok írásához, hogy képes légy az
ehhez szükséges tudathasadásos állapot
elérésére. Egyszóval minden állítás igaz,
és igaz minden állítás ellentéte, patt, ne
ragozzuk tovább. De ezen a ponton, mint
valami fénysugár, felvillan egy gondolat,
amelyre nem csap le cáfolat: az őszinteség
viszolyogtat. Hazudjunk, az ízlés kedvéért.
 

(illusztráció: Bortnyik Sándor | Egy-alakos kompozíció)

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Illyés Gyula az 1947-es Ebéd a kastélyban című, merészen műfajtalan (párbeszédes regény?, szociografikus vita?) írásában mesél „egy esetet” a vendéglátó, immár birtokát-rangját vesztett grófnak, s az emlékezés természetét és cikcakkos folyamatát is érzékeltetve tűnődőn, önmagát megakasztva magyaráz:

„sokáig valóban képtelenségnek, vagy legalábbis erős túlzásnak éreztem. Noha szavahihető embertől hallottam... Károlyi Mihály beszélte el nekem még diákkoromban. Annak példázatául, mik is hökkentették őt vissza, még mint serdülőt, hogy osztálya útját kövesse. Egyik nagybátyja barátaival kocsizott, négyfogatú nagyobb hintóban ő is... Károlyi nagybátyja cigarettázott. Amikor elszívta, a csutka parazsát úgy oltotta el, hogy előrehajolt, s az égő cigarettát a parádéskocsis meztelen nyakán nyomta el. Hihető ez? Elképzelhető ez? Károlyi annak a személytelen nyaknak még a napbarnította színére s ráncaira is emlékezni vélt. A kocsisra nem, mert arcot nem látott. A kocsis ugyanis erre nem fordult hátra.”

RETRO-LIGET
 

Liget 1992/4  |  Donáth László - ÁLOM ÉS PRÉDIKÁTOR  (részlet)

Negyed százada járom a templomokat. Hol padban ülve, hol szószéken állva, kíváncsian, kritikusan várva, vajh sikerül-e a jeremiási posztulátumot megvalósítani. „De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán!“ Többnyire csalódom...

...Aki prédikálni akar, annak legyen víziója hallgatójáról, merjen álmodni róla! Váljék a prédikátor álmává a hallgató! A hit a jövő felől ragadja meg a valóságot, ezért képes föltárni a lehetőségét. Az álom és a vízió bármely intellektuális leértékelése – az álom merő hab, s a vízió hallucináció – elhibázza a valóságot, megfosztván lehetőségétől. Attól, hogy nyitott legyen a határtalanra...

Manapság nem szívesen lennék sün. Nem csak azért, mert elég nekem a magam bőrében otthonra lelni. Mint tudjuk, ezek a ravasz szemű állatok márciusig téli álmot alszanak, kivonják magukat a forgalomból, testhőmérsékletük 5-6 fokra süllyed, szóval mindent megtesznek, hogy a világ elfeledkezzen róluk. Ez a – máskülönben követendő – magatartásforma (attitűd) azonban nem tartható fenn az idők végezetéig. Ha nem akarják, hogy a faj eltűnjön a Föld színéről, okvetlenül kapcsolatba kell kerülniük más sünökkel – és itt kezdődnek a gondok.

Nem a kommunikáció-felvétel a probléma, hiszen ők – az embertől eltérően – kitűnően értik egymást, a testi kontaktus egyszerű és irigylésre méltóan hatékony, és a csemeték világra jötte sem kíván szakértő kórházi személyzetet (az egyéb költségekről nem is szólva); más itt a bibi.