Rendszerint úgy tartják, hogy az irodalom Homérosszal kezdődik, az első epikus hős pedig Odüsszeusz figurája. Akiket előtte megénekeltek, inkább csak mitológiai alakok voltak, mai ésszel aligha komolyan vehető félistenek; de Odüsszeusz volt az első nem ilyen márványból faragott és gondosan lecsiszolt alak; ő hús-vér ember: kapzsi, esendő, lázadó és szerencsétlen egyszerre, és mindeközben valahogy mégis hős, aki istenek és emberek minden ármánya ellenére is keresztülviszi akaratát. T. L. Lawrence szerint az Odüsszeia az első könyv, amit a történetért érdemes elolvasni. Pedig nem: a Gilgames-eposz az első elbeszélés, amit a történetért érdemes elolvasni, és ami bizonyos értelemben még sokkal modernebb, mint az európai irodalom kezdetének datált Odüsszeia. A görög hajós vállalkozását ugyanis végül siker koronázza, míg a Gilgames-eposz arról szól, hogyan fullad rendre kudarcba hősének valamennyi kétségbeesett kísérlete, hogy a halhatatlanságot megszerezze.

Itt csak annyit mondok el, amennyi a történet varázslatos és abszurd mivoltának érzékeltetéséhez elég. Gilgames nem egészen ember: valami istennő, a sors ura formálta saját kezével, úgyhogy kétharmadrészt isteni természetű és egyharmad belőle az ember. Ez azonban épp elég, hogy az átkos arány miatt nagy titkok tudója legyen, de egyszersmind halandó is: a kevés emberi rész úgy rontja meg létét, ahogy egy csepp ecet is képes megkeseríteni a bort. Uruk város királya ő, izgága önkényúr, aki népével éjjel-nappal falakat, erődítéseket építtet. A város lakói nem tűrik már a rabigát, lázadás fenyeget, ezért Gilgames megfékezésére az istenek teremtenek egy furcsa, torz tükörképet, akiben magára ismerhet, és akit erőnek erejével nem képes legyőzni: a félvadember Enkidut, aki viszont állat és ember keveréke.

Enkidu megszelidítése önmagában is szép történet: Gilgames egy templomi szajhát küld utána, hogy elszakítsa az állatvilágtól, aztán megmérkőzik vele, és összebarátkoznak; végrehajtanak egy sor hősi tettet, de amikor már az istenekkel huzakodnak, azok halállal sújtják Enkidut: agóniájának leírása minden bizonnyal az első irodalmi ábrázolása a testi kínnak és a leküzdhetetlen, zsigeri halálfélelemnek. Ahogy Gilgames siratódala, a halállal szembesülés himnusza is – és voltaképp ezzel kezdődik Gilgames igazi története. Itt már nem heroikus mutatványokkal foglalkozik, hanem azt keresi, hogyan szabadulhatna egyharmadrészének átkától, a haláltól. Elhatározza, felkutatja Um-napistit, a vízözön túlélőjét, aki ember létére egyedüliként megmenekült az elmúlástól. De hiába kel át a halál tengerén, hiába kutatja fel távoli ősét, az lehűti Gilgames lelkesedését:

Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.
Még alighogy világra jöttek, s máris el kell menniük innen.
Nézd a karám apró gidáit, amint a fényben tántorognak:
szőrükről a szülés lucskát az erős nap még föl se szívta,
s te már tudod, mivégre nőnek. Így van minden halálra szánva. (...)
Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget?
Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed?
Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyezség? Jelek? Kötések?
Tudod: Mindez nagyon múlandó! Sírtábláid is elenyésznek.

Ennek ellenére még két lehetőséget kap Gilgames: ha legyőzi emberi ösztönét, és hét éjjelen át nem nyomja el az álom, akkor részesülhet az örök életben – Gilgames azonban holtfáradt az úttól, és elalszik. Másodszor az élet füvéért kell alámerülnie a halál tengerébe, ezt sikerrel végbe is viszi, de aztán a visszaúton egy reggeli mosdásnál leteszi maga mellé zsákmányát, és egy kígyó alattomban elrabolja tőle. Így dolgavégezetlenül tér vissza Urukba, amelynek falaival annyit vesződött: az eposz zárása az emberi természet mélységes ismeretéről tanúskodik. Mert mit tehet valaki, miután megjárta az ember számára járható végső utakat, és kétszer is kicsusszant kezéből az öröklét lehetősége?

Megállott Gilgames, s a falra (melyet olyan sok vér, s verejték
öntözött már) pillantva szólott: ’Ur-sanábi, hágj föl e falra,
vizsgáld meg gondosan legalsó tégláitól a legfölsőkig:
s azt is, milyen módon rakattam lőréseit, s tornyai boltját?
Mert újabb gond a hazatérés nekem, ki mindent föladtam már,
új terveim vannak e fallal...

Semmi, de semmi nem képes arra, hogy ember-voltából Gilgamest kizökkentse: alighanem ez az igazi akadálya a halhatatlanság elérésének. Ha az nem megy, hát majd épít falakat, ami viszont olyan jól ment, mielőtt még az egész bonyodalom elkezdődött Enkiduval. És ha birtokába került volna az örök élet, mihez kezd vele? Alighanem akkor is visszatér Urukba, hogy a falat, amire annyira büszke, tovább foltozza, javíttassa, cicomázza vég nélkül, egy – örök – életen át. Ezért aztán nem érdemes: az istenek gondosan megkímélték ettől a Két Folyó Közét.

De még csak nem is ezért tartom Gilgamest az első modern értelemben vett regényhősnek: nem kudarcainak és sikereinek forgandósága, nem is javíthatatlan korlátoltsága, vagy az eposz finom jellemrajza miatt. Hanem mert itt történik meg először a szó varázslata. Mindenki, mindenhol azt írja, hogy Uruk királya végül is nem érte el a halhatatlanságot. Pedig dehogynem: különben hogyan is beszélhetnénk róla négy-ötezer évvel az ő kora után? Gilgames igenis legyőzte az időt. Mindenkivel, még az istenekkel és a halállal is kibabrált. Uruk isteneinek, Um-napistinek, a babilóni vízözönlegendának, és még sok egyébnek a létezéséről is csak a táblák alapján tudunk, melyek az ő történetét beszélik el.

Ez a legnagyobb példányszámban fennmaradt szöveg a sumer-babiloni kultúrából, de van hettita szövegvariánsa is. Lehet, hogy erre gondolt Gilgames ott, a fal tetején: hogy az agyagból nem csak téglát, de táblákat is lehet égetni, betűkkel: az ő meséjével. És utána már elég, ha a másolók mindig ugyanazon jeleket nyomják a puha agyagba, és ha kellően ékes szavakkal, kellőképp színesen kerül megfogalmazásra az út, a hőstett, a kudarc, hogy az embereknek tessék, és újra és újra hallani akarják – akkor a madárnyomokhoz hasonlatos apró jelek megőrzik Uruk királyának emlékezetét, még sokkal biztosabban, mint bármilyen hús, csont, vagy tornyos erődítés.

(illusztráció | Tõnis Vint)

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban