Liget 2002/5 | Kállay Géza - DEÁKNÉ, BODÓNÉ ÉS A TÖBBIEK
Az én közmondásaim címmel készült 2002 májusában tematikus összeállításunk – arra kértük szerzőinket, hogy valamiképpen örökítsék meg a számukra kedves vagy utált, vagy bármilyen módon eleven közmondást. (a szerk.)
Nekem szólások és közmondások egy bizonyos, viszonylag jól körülhatárolható csoportja kedves; azok, amelyek személyek nevét hordozzák: „Na, te sem vagy jobb a Deákné vásznánál”; „Másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik”; „Él, mint Marci Hevesen”; „Járkál, mint Bogdán az üres boltban“; „Kapkod, mint Bernát a ménkűhöz” stb. Ezek – épp a bennük felbukkanó személynevek révén – már-már önnön közmondás-voltukat tagadják. Hiszen a közmondás többnyire valamilyen általános, gyakran erkölcsi tanulságot sugalló, kijelentő módú megállapítás („Hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát”), vagy felszólítás („Járt utat a járatlanért el ne hagyj!“), és bár az én csoportomból is kétségkívül kihallik az általánosító értelem, a személynév makacsul emlékeztet, hogy a főszereplő, akinek a magatartása immár modellértékűvé vált, nem holmi „Mindenki”, „Akárki” vagy „Bárki”, azaz nem köz-figura, hanem egy bizonyos személy egy, a közmondásban többé-kevésbé körülhatárolt, egyedi helyzetben. Azaz kedvenc közmondásaim arra engednek következtetni, hogy volt egy bizonyos Deákné, aki rendelkezett – rossz – vásznakkal, hogy Bodóné igenis vett bort, de azt nem akarta kifizetni, hogy egy Marci nevű ember egyszer elment Hevesre, és ott jól élt, hogy Bogdán, a boltos tönkrement, mindenét elárverezték, és kétségbeesetten jött-ment üres boltjában, és hogy egy valóban létező Bernát, némileg homályos módon, közvetlen kapcsolatba került egy melléje becsapodó villámmal...
Lehet, persze, hogy mindez nem így történt. De az világosnak tűnik, hogy ezekben a közmondásokban (köz)szájunkra vettünk és örökéletűvé avattunk néhány meghatározott személyt anélkül, hogy hőstettet hajtottak volna végre, vagy bármi más biztosat tudnánk róluk. És persze az „ősjelenet” rekonstrukciójában erősen befolyásol a mondás mai jelentése, amit természetesen nem lehet kitalálni az elemek jelentésének puszta összegéből (ezért kelt különösen is komikus hatást az ilyen közmondások szó szerinti fordítása idegen nyelvre; pl. „He lives like Marci in Heves”.)
A legizgatóbb kérdés talán az, hogy ezek a mondások hogyan terjedtek el, azaz milyen módon váltak le az ősszituációról, miért éppen ezek váltak le, és hogyan indultak el a modellé válás, az általánosulás útján. Ha erre a kérdésre válaszolni tudnánk, nem kisebb titokhoz jutnánk közelebb, mint a nyelv keletkezéséhez, abban az értelemben, hogy a nyelvközösség egy bizonyos eseményben általános jelentést kezd látni. Pontosan mi történik, amikor egy esemény, epizód – voltaképpen egy mini-elbeszélés – egy nevesített főszereplővel kiszakad a közvetlen összefüggésrendszerből (az „életből”), s azt valaki, majd az ő nyomán sokan, vélhetően egy metonimikus folyamat keretében, példaértékűnek kezdik tekinteni?
Egy időben annyira izgatott a kérdés, hogy próbát tettem, hátha nekem is sikerül egy ilyen jelentésképződési folyamatot elindítani. Hogy a mondás terjedését ellenőrizhessem, közegként egy viszonylag zárt emberi közösséget választottam: a laktanyát, ahol 78-79-ben katona voltam. Itt volt egy katonatársam, Gyúró Gyuri, aki valami miatt rengeteg belszolgálatot volt kénytelen adni, azaz huszonnégy órában ügyelt ütegünk rendjére. Elkezdtem mondogatni minden olyan helyzetben, ahol valakinek lélekölő, mechanikus munkát kellett végeznie: „Nyomatja, mint Gyúró a belszolgálatot”. Választásom azért is volt szerencsésnek tekinthető, mert a mondás valami mély szemantikai összefüggést lát nyomatás és gyúrás, azaz a cselekvés és barátom vezetékneve között. De ez a képzettársítás sem segített, hogy mondásom közmondássá váljon, akár a laktanya falai között. Nem sikerült valódi nyelvi tényt létrehoznom, hiszen nyelvi tény csak abból lesz, amit sokan (de hányan?) többé-kevésbé azonos jelentésben használnak. Azonban kudarcomról valaki így is beszámolhatna: „Úgy járt vele, mint Géza a közmondással“. (Soha ne adjuk fel.)
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
fotó | Ács Irén (Visszaszámlálás, 1998)
