Mi újság nálatok, Ausztráliában? – kérdezik tőlem levélben, telefonon, emailben, s én az udvariasság és kíváncsiság elegyéből eredő kérdésre rendszerint azt válaszolom: semmi különös. Ha folytatnám, metaforikusan szólva ezt mondanám: a földrész, mint lehorgonyzott hajó, egyhelyben ringatózik, az óceán színén. A belvizek azonban gyűrűzgetnek, sőt, örvénylenek.
A regnáló munkáspárti kormány kisebbségi helyzetben kormányoz, a zöldek és még három független képviselő támogatásával. A választásokon az ellenzéki liberális koalíció azonos számú képviselőt küldött a Parlamentbe, a függetleneken múlott, merre billen a mérleg nyelve, s közülük ketten álltak a munkáspárti politika mögé. Mivel ők ketten regionális, azaz vidéki választókörzeteket, hatalmas agrárterületeket képviselnek, a kormánynak jelentős kedvezményeket kell juttatni a függetleneknek, hogy azok teljesíthessék választóik elvárásait. Az „ügy”, azaz a hatalmon maradás érdekében több száz millió dollárok kerülnek a függetlenekhez – érdemes célokra, de megbillentve a költségvetést.
A kormány a bányavállalatok nagyobb mértékű megadóztatásával egyensúlyozna, ugyanis Ausztrália, amely régebben a birkák gyapjújából biztosította a társadalmi jólétet, most a vas- és uránérc meg a barnaszén kivitel krőzusi hozadékán gyarapodik. A felvevő valójában egyetlen ország: Kína. A kínai gazdaság és ipar szinte teljes egészében igényli a hatalmas ausztráliai ércbányák termelését. A főleg nyugat-ausztráliai "bányabirodalomban" éjjel-nappal dolgoznak a felszíni fejtésre állított földkaparó gépcsodák. Ezek a bánya-kolosszusok magánvállalkozások, logikus tehát az állam megemelt adóztatási szándéka. A Kincstár arra számít, hogy a kínaiak étvágya folyamatos lesz, és az adóemeléssel a belföldi könyvelés egyensúlyba hozható. Ennek a politikának a kritikusai viszont arra figyelmeztetnek, hogy egy ország költségvetése nem alapulhat egy másik ország gazdaságpolitikájára. Mi lesz, ha Kínában csökken a kereslet, lelassul az iparosítás, az Óriás kifullad, esetleg másfelé néz?
Itt vannak aztán a, nem képletes belvizek. Januárban az észak-keleti állam, Queensland folyói a nagy esőzésektől kiáradtak, és elöntötték az országrész településeit, farmjait, kisvárosait. Az ár a fővárost, Brisbane-t sem kímélte, a belváros irodaházai és felhőkarcolói mintha a tengerből meredeztek volna. Az alacsonyabban fekvő területekre zúduló ár ereje elsodorta a kertes házakat, autókat – embereket. Néhány halottat lakóhelyüktől 80 kilométerre találtak meg. Sok ezerre rúgott a hajléktalanná vált családok száma, az anyagi kár billiókban mérhető. Az újjáépítést jelentősen hátráltatta, hogy a házbiztosítási szerződések túlnyomó része nem fedezte az árvíz okozta károkat, az okmányok alján meghúzódó apróbetűs szövegek kizárták a természeti csapások kompenzálását. A queenslandi kormány kénytelen volt a szövetségi kormányhoz fordulni anyagi segítségért, miután kiderült, hogy ők maguk sem biztosították a tagállamot árvizek ellen. A költségvetésnek ezt a tételét az ellenzék sem kifogásolta. Különösen a távoli északi szomszédot Japánt és az igen közelit, New Zealandot ért természeti csapások ismeretében volt megértő. Ott szökőár és nukleáris katasztrófa, itt a földrengéskor összeomlott Christchurch városa – Ausztráliában valóban nem történik semmi különös?
(illusztráció | flickr1 | flickr2)
Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban
