Valóban különös-e
vagy az öregedéssel járó automatizmusok egyike,
nem tudom,
mostanában újra meg újra fölbukkan
még emlékezetnek sem mondható belső áramlásaimban
egy tizenhárom-tizennégy éves fiú,
arca és hangja, fejtartása, profilból
(valami sildes, fekete sapkával),
a pillantása,
nézem,
milyen sötét és dús a szemöldöke, hosszú a pillája,
látom,
álla vonalán pelyhedző szakáll,
ki-kidugja nyelvét, meg-megnyalja száját, selypítve beszél,
hallom,
de mindegy ám, mit mond, nem számít, kész, ennyi az egész.

Ha nevét is kimondom, Takó Gyuszi, akkor sem jutok többre.
Egy osztályba jártunk. Semmi össze-
kapcsoló történésre nem emlékszem.
Nem voltunk barátok, sem ellenségek.
Gyerekkori kalandjaim ezer
ágboga nélküle elevenedik meg képzeletemben,
nincs ott sehol és nem is hiányzik.
Minek véljem a mégis föl-fölfénylő-kihunyó képet,
foglalkozási ártalomból eredő értelmetlen bántalomnak-e;
nem bánt, nem márt be semmi nélkülem történő,
tudtom nélkül is velem megesőbe;
jön, megérint, eltűnik, visszavillan,
újra itt van,
semmit nem akar, nem jelent, nem jelez,
memoriakínzó trükkökkel nem szorongat,
kételyt sem ébreszt bennem, hogy
valódi-e vagy fiktív dokumentum, irodalom zagyválta elem,
létezése oktalan és céltalan momentum,
egyre csak azt hajtogatja, nem, de létezik, mutatja magát.
Különös, mégiscsak az.
Utólagos, rám akaszkodó, állhatatos.
Majd megírom egyszer, hitegetem magam és hárítom:
minek tenném?
Pedig már meg is történt.
Rögzítettem, hogy megszabaduljak tőle,
kiírtam magamból, be, magamba;
téptem hozzá egy kicifrázott, kollázsolt figurát,
egy mai mindennapit,
kipécéztem és Rá játszottam
(sildes sapka, kidugott nyelv),
most fölkattintom a virtuális végtelen falára, tessék,
itt van, ezt küldöm neki:
– Élsz még?
Hátha eljut hozzá.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban