Liget 1992/2 | R. Várkonyi Ágnes - „EMLÉKEZZÜNK MEG A SZEGÉNYEKRŐL” (részlet)
Egyszer csak felfigyeltem, hogy a reformkor mennyit foglalkozott a szegénységgel. Európai méretekben. Kölcsey ugyanolyan szenvedéllyel vizsgálta a szatmári adózó nép állapotát, mint Eötvös a szegénységet Irlandban. Vadászni kezdtem az útleírásokba rejtett szegénység-élményeket: íme, a korai szociológiai érdeklődés dokumentumai, vagy inkább a társadalmi regény tollpróbálgatásai – véltem tudatlanul. Mígnem felnyitották a szemem. Talán Szemere leírása? Inkább Irinyi János pillanatképe fordult át jelen időbe: „A nappal annyira pompás és ragyogó párizsi utcákon megjelennek az éj madarai, rongyszedők, hátukon tárháznak puttonnal, egyik kezükben lámpával, másikban hegyes végű bottal, mellyel minden elszórt papír és bőrszeletkéket, narancshajat, szivardarabkákat felkapkodnak”.
Ők győztek meg, s látnom, figyelnem kellett a rendszer eltagadottjait, a hajnali guberálókat, az ingázók, a kétlakiak, a perememberek széthulló arcvonásait, meg a hallgatag szegényeket. A hatvanas években jártunk. Brossúraszövegek szerint a szegénység megszűnt, s csak mint a múlt maradványa élt, jobbára az egykori írók elbeszéléseiben, versek és szociográfiák soraiban. Idézetekbe zárva jártak közöttünk a nyomor országának lakói, a kivándorlók, a bús pesti nép, a 17. század végi jelentésekből az „éhenhalók”, mert a lakosság „idegen földre, külső, szomszéd országokba koldulva és tántorogva mégyen”. Éltük a közép-európai kettős életet, a régi idők bejátszódtak mindennapi életünkbe, megért pillanatink igaz történetét hajdani szövegekben véltük felfedezni. Közben időt vesztettünk...
... Dobó Ferenc... az egri hős fiának végrendelete felszólító erővel hatott rám, és irányította szememet egy humánökológiai tér-idő szerkezetre, furcsa világtájra, melynek képei és képzetei összekapcsolódtak. Lassan őket, a korabeli „látókat” véltem mindenütt, a Stefans dóm kapujában gunnyasztó koldusok, a gyümölcshulladékra lecsapó gyereksereg körül a Campo del Fiore piacán, Madrid utcáin a kéregetők meg a New York-i dobozlakók társaságában. Türelmetlenek. Hirtelen, mint az áradat, öntött el minket a szegénység, s ők már évszázadokkal ezelőtt foglalkoztak a metróperonok, pályaudvari zugok, parkok lakóival, a kukázók, tántorgók, mankók, piszkos rongyok, régen átvérzett öreg kötések tömegével. Mintha a menekültek álmaiból is ők lépnének elő, és ők igazgatnának a hajléktalanok szükségszállásain. Ők adták kezembe a The Spectator 1711. november 26-i szerdai számát a híres riporttal.
Koldusok rohanták meg a vállalkozó vidékre induló hintaját, s miután szerkesztő barátjával együtt a zsebébe nyúlt, és lerázta őket, hosszú fejtegetésbe bonyolódott. Elmondta az öreg közhelyeket, hogy lusták, henyék, iszákosak, semmirekellők, s az alamizsna nem más, mint a naplopás bére, hogy a jótékonykodók „lovat adnak a koldulók alá”. S a kérdés: „Mi történjék tehát? Vesszen a jótékonyság minden formája? Isten ments! Nem ismerek az evangéliumban nyomatékosabban figyelmünkbe ajánlott erényt” – így Sir Andrew Freeport, s leszögezte: nem alamizsnát, munkát kell a kezükbe adni, mert ha a nép annyira szegény, hogy nem tud vásárolni, a kereskedők vallják kárát.
A szegény-ügy történelmi kerekasztalán ez fontos, de sokszor kijátszott kártya. Magyarországon például a nyitottabb szemű vármegyei tisztek is ezzel próbálták meggyőzni a hatalmat. Orvosok érvelnek hasonlóan azóta is, mert a szegénység az emberiség egyik alapélménye. Kétezer éves a próbálkozás is, hogy enyhíteni, elviselni és elviseltetni lehessen. S felszámolni, mint időnként hinni vélik – vagy csak hangoztatják a társadalom szervezői, irányítói.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
fotó | Ács Irén (Visszaszámlálás, 1998)
