A menekültek hétköznapjai egyhangúak. Sokáig alszanak, a nap első jelentős eseménye az ebéd. Délben a békéscsabai tábor ebédlőjében mindenki előkerült. (Ide egyébként csak ritkán néztem be, riasztott a fegyveres őrök jelenléte.) Edéd után indult az élet. Néhányan pinpongoztak, csevegtek, az orvost várták. Külön helyiségben varrtak az asszonyok, sokan a számítógép előtt ültek, levelet írtak az otthon maradottaknak. A tábor lakói szinte kivétel nélkül egyedül érkeztek, Békéscsabán csak elvétve találkoztam családokkal.
Az óráim előtt, a szünetben és ebéd után igyekeztem minél többet kérdezgetni: honnan jöttek, mi történt velük. A szomáliak szörnyűségeket éltek át. Egy tizenkilencéves fiúnak nem volt foga. Mind kiverték. Testét kisebb-nagyobb forradások, fekete pontok – egy felrobbant gránát nyomai – borították. Fájdalmai nem voltak. A gránátszilánkok betokosodtak, alkalmazkodott hozzájuk a bőr, a test. Az idegek veszélyeztetettsége miatt az orvosok nem vállalták az operációt. Egy alkalommal azzal lepett meg, hogy büszkén villantotta felém új, vakítóan fehér fogsorát. Boldog volt.
Többen dicsekedve mesélték, hogy otthon négy, öt, sőt, több gyerekük van. Nem kérdeztem rá, és csak most gondolok bele: ezek a férfiak bizonyára először maguk akartak helyet találni az új, idegen világban, hogy aztán kérjék a hatóságoktól a családegyesítést.
Ezért volt olyan fontos az internet: így tartották a kapcsolatot az otthoniakkal. A menekültek kiszolgáltatottsága leginkább az egyedülálló asszonyokon érződött. Úgy tűnt, a férfiak és nők külön társadalmat alkotnak a muzulmán világon belül, s az asszonyok függetlensége, önálló akarata, szabadsága erősen megkérdőjelezett. A békéscsabai táborban a nők megpróbáltak új életet kezdeni. A magyar életmód és környezet olyan távoli volt számukra, hogy inkább honfitársaikkal keresték a kapcsolatot, akik már korábban elhagyták Szomáliát. Az internet révén ismerkedtek. Egy kedves, huszonéves nő például Londonban talált társat. Előzőleg csak egyszer találkoztak. Aztán az asszony Angliába utazott, a papírok készen várták, össze is házasodtak. Szelíd örömmel búcsúzott.
Az órák után, kora este a szomáli tolmáccsal vonatoztam Budapestre. Előfordult, hogy néhányan velünk tartottak. Kérelmezőknek – míg letelepedési engedélyt nem kapnak – ingyenes az utazás. Mindig arról folyt a szó, hogy a régi barátok közül ki melyik európai országban találta meg a helyét. Többen azok közül is külföldön voltak már, akiket a tanítás kezdetén megismertem. Pestre érkezve a menekültek mobiltelefonnal tartották egymással kapcsolatot. Honnan volt pénzük rá, nem tudom. A pénzhez jutás egyetlen módjáról értesültem: magyar nyelvtanfolyam! A hét öt napján tartották, és fizettek a menenekültek jelenlétéért. Nem sokat: alkalmanként kétezer forintot. Csakhogy – nem lehetett hiányozni. Ott ültek tehát az érdeklődők, elszántan, főfájósan. És a városi „nagy életről” álmodoztak.
(illusztráció: Bálint Endre | Dombok)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
