Erősen kapaszkodik a gumikorlátba. Ezt az egyetlen módját ismeri az időutazásnak. Nem szívesen beszél róla senkinek. Lentről kezdi minden alkalommal. Lentről felfelé. Megindul, nem néz a szembejövők arcába, nem törődik a haját borzoló erőszakos légáramlatokkal. Csak kapaszkodik, és megbűvölten figyeli a jobb kezét.

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram!

Reménylem, soraim víg kedélyben találják Kiedet; szerető hitves, szófogadó gyermekek, de legalább igaz barátok veszik környül, s nem egyedül kell elköltenie karácsonyi ebédjét valamely főzelékszagú kifőzdében, avagy az új módi szerént tsillagokkal kitüntetett mesterszakáts éttermében, hol az újgazdagok eszegetnek szarvasgombával tűzdelt, drágaságos libamájat, míg köröttük sommelier sürüg-forog óborokkal. Kied soha nem ír arról, kivel s mivel él, olly kevést tudok élte folyásáról, hogy már arra vélek, tám nem is létezik. Nem anyaszülte személly, egy Phantom, képzeletem szülötte, kit én találtam ki vigaszul korán elhalt testvérem helyibe. Ám ez csak fantáziálás; Kied nagyon is eleven. Szinte látom orcáját: tatárokhoz illő ferde szemét kiálló járomcsontja fölött – szakasztott, mint az apjaé –, hallom nevetni rajtam, vén bolond nénjén, és bizony valóságosabb nálamnál, ki hetven esztendeje vendégeskedem egy karácsonyi ebéden, mint a Bayard família amaz híres amerikánus játékban.

Már második napja keresem a szemüvegem. Amikor utoljára rajtam volt, az ágyamon ülve dolgoztam, nagy halom papírt rendezgettem, de mert olvasáshoz nem kell, félreraktam. A vaskosabb, sötét keretest általában hamar megtalálom, a pillekönnyű, alul csak damillal rögzített méregdrága üvegcsoda azonban tökéletesen beleolvad a környezetébe. Ennyi ideig azért nem szokott bujkálni, esténként jobbára beleütközöm: a könyvespolcon vagy az asztal sarkán várja, hogy masszívabb társát lecseréljem.
Most hiába tapogatom végig a szokásos helyeket, sehol semmi. Elalvás előtti utolsó gondolatom, hogy másnap a szokatlan helyeken keresem. A mosógép belső peremén hagyott lakáskulcsot, a hűtőszekrénybe tett mobiltelefont, a cipős polcon felejtett slusszkulcsot, a konyhaszekrénybe zárt távirányítót a vadászeb csalhatatlan ösztönével lelem meg.

K. D.-vel és J. A.-val

A hóesésben állok,
kesztyűmön jégvirágok.

Virággal jöttem én hát,
nem zord karóval. Éld át

a tisztulást a hóban,
mert tisztul most valóban,

mi sáros, kormos élet,
fehér lesz itt a lélek,

fehér a test. Esendő
formáját könnyű kendő:

friss hólepel takarja.
Hóból van már a karja,

hóból a törzse, lába,
nem lépeget hiába,

tél hinti porcukorral,
s míg járkál nedves orral,

s még könnyez is titokban,
a fagy kék lángja lobban

körötte, s hűtve éget,
izzítva a vidéket.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

8. RÉSZ

Shaftesbury végigrohant a Mester utcán, átvetette magát a narancssárga korláton, ami a villamosmegállót határolta el az úttesttől, de akármennyire sietett, elvesztette szem elől a táskatolvajt. Visszament az útra, és felmászott az összeütközött traktorokra. Remélte, onnan a magasból majd meglátja a repülő, kék táskát. Kicsit szédült, meg kellett kapaszkodnia a fülke fölé hajlított kipufogó repedezett, vörös festékkel díszített és most céltalanul remegő fémvázába. Megfordult. Lehet, hogy a Ferenc tér felé menekült a dög. De arrafelé sem észlelt semmi gyanúsat, semmit, ami táskatolvajlásra utalna. Már éppen le akart szállni, amikor észrevette, hogy kisebb tömeg verődött össze a traktorok körül, és őt bámulják kíváncsian, sőt, várakozva. Lehettek már vagy kétszázan, és folyamatosan újabb érdeklődők érkeztek. Az arcokon a fáradt sivárság mögött mintha előtüremkedett volna némi elszántság is. Egyszer csak elordította magát valaki: Halljuk! A tömeg mozgolódni, zúgolódni kezdett, újra és újra felhangzott a biztatás. Halljuk! Halljuk!

HAGYMALEVELEK

Kedves Kelemen Öcsém!

Lám ezt is megértük, ez újabb esztendő végét, melly úgy megfogyatkozott immár, mint a tavalyi vereshagyma, midőn levedli vörhenyes héját és lefonnyadnak húsos pikkelyei: a napok. Hiú a remény, mégis várjuk, hogy a Szakáts ügyes kezében az utolsó, még ép hagymalevelek után kibújjon mélyéből valami soha nem sejtett-látott lényeg, titok vagy csuda, de nem, nem jő elő belőle más, csupán egy rügyetske, amelyből új hagyma leszen. Mert a hagyma hagyma, az év év marad, és az idő természetje nem másul meg attól, hogy nagyobb számot írunk a kalendárium elejire.

Gondoltam,
úgy írok megint, mintha rajzolnék, mondjuk egy decemberest,
de milyen és mi az?
Ha
tudnám, előre unnám, nem kérdezném,
húznám-vonnám keresztül-kasul,
így hát csak tapogatok vaksin magam körül és
azzal élek,
amit érek, kapok, látok éppen.

Az égboltpultra támaszkodó, viharvert felhők éppoly sápadtak, mint a vasútállomás melletti mozgóbüfé állóasztalainál a poharaikba kapaszkodó atyafiak, akik láthatatlan ismerőseik minél korábbi érkeztében reménykednek.
Nincs mit tenni, képzeletben csatlakozom hozzájuk. Bizakodva fürkészem nem látó szemükkel az örökké homályos horizontot, a ködben elmerülő párhuzamosok mentén várakozó utasokat, akik valami különös hang utasítására keresik egymás társaságát: néhány perc még, és befut a villamosom (így gondolok rá: ő az enyém), és elrepít, messze tőlük, a ködtől, a fojtó szénszagtól, ami régmúlt idők szerelvényeinek bűzét idézi, noha azok a járművek már réges-rég szétestek a rozsdától.

– És az milyen uborka? – kérdezi csipogva a hatvan körüli, fehér kötött sapkát-sálat viselő, erősen púderezett nő.
– Az csemege uborka – feleli türelmesen, tárgyilagosan a hasonló korú, termetes piaci savanyúságárus.
Vastag, világoskék dzsekiben, nejlonkötényben jóságos óriásnak tűnik. Remekül palástolja ingerültségét, de a szemén látom, ahogy biccent nekem, és szabadkozva jelzi: egyszer, talán mégsem olyan sokára, kiszolgálhat – látom rajta, hogy már több kört futott a fehér sapkással, és bolondnak tartja az erre-arra mutogató, tétova nőt. Évtizedek óta vásárolok nála, össze-öregedtünk, ismerjük egymás pillantásait, viszont már nem vesszük észre, hogy szakaszosan, két-három naponta is pusztulunk.

Ne félj, nem beteg ő, csak meghalt.
Nem álmodik rosszakat, mert meghalt.
Nem húzza ki zörögve a kukát hajnalban a ház elé, hogy felébredsz tőle, mert meghalt.
Nem gereblyézi össze a gallyakat, mert meghalt.
Nem szid össze, mert nem porszívóztál ki, mert meghalt.
Megdicsérnek, ha jókat mondasz róla, mert meghalt.

Nem él minden évben egyre szerényebben, mert meghalt.
Nem enged meg magának minden egyes nap valamivel többet, mert meghalt.
Nem ordíttatja a tévét, mert nem hallja, mert meghalt.
Nem ordít veled, hogy halkítsd le a zenét, mert nem hallja a tévét, mert meghalt.
Csak óvatosan, mindent meghall, mert meghalt.
Nem kell titkolóznod előtte, mert meghalt.

Nem felejti el a születésnapodat, mert meghalt.
Nem jut eszébe többet a születésnapod, mert meghalt.
Nem felejted el a születésnapját, mert meghalt.
Nem emlékszik halottak napján a halottaira, mert meghalt.
Nem gyújt rá idegességében, mert meghalt.
Nem szokik vissza titokban, mert meghalt.

Nincsenek titkai, mert meghalt.

Van-e olyan ember, akinek, mint egy várat
vagy szigetet, úgy sikerül körülbástyáznia,
körülárkolnia lelkét, hogy a külső világnak
semminemű zaja, indulata és békétlensége
ne legyen képes elhatolni oda? Leélni egy
életet úgy, hogy belül, mint egy Bach-korál,
mindig a nyugalom zenéje szóljon, állni a
választott ponton, kizökkenthetetlen béke
boldog birtokosaként? Békének talán még
nevezhetnénk ezt az állapotot, de boldog
aligha lehet, aki nem szenved, nem perzseli
vágyakozás lángja és nem csalódik. Csak mi
ízleljük az élet sóit – mi, akiket őrangyalaink
hol tüzes kemencébe, hol jeges kútba vetnek.

Csengery Kristóf versei

Bernáth Aurél | Starnbergi tó

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

7. RÉSZ

Jean-Jacques kinyitotta a szemét. Feltételezte, hogy felébredt, tehát ezt megelőzően aludt. Tarthatta más miatt is lehunyva a szemét, de akkor pontosabban emlékezne az előző órákra. Vállig érő, dús fürtű hajából kipiszkált egy szalmaszálat. Ennek nincs értelme – szögezte le. Szalmaszál a hajban, szalmakazal és cselédlány nélkül, ez színtiszta ostobaság.
A másik gondolata az volt, hogy megmenekült. Miért gondolom ezt? – kérdezte magától élvetegen. Talán csak álmodtam az egészet.

HAGYMALEVELEK

Édes Kelemen Öcsém!

Ha nem ígérem meg Kiednek a múltkorában látott furcsa építmények leírását, melyek úgy állnak a pusztaságban az egykori ménesbirtok majorjaiban, mint valamely titkos szekta felhagyott kegyhelyei, most biztosan nem fognék pennát, annyira hasogatja ujjaimat a köszvény, de nem vehetem lelkemre, hogy hiába bizakodjék levelem érkezésében.
Az egykori építők nem fukarkodtak az anyaggal és a munkával: az osztatlan belső tér koronájaként pompás boltozat borul az apró nyílásokkal átluggatott, vaskos falakra, alatta azonban igencsak nagy huzat vagyon, pásztákra bomolva fú át a likakon a szél. Kísértetjárta Tornyok ezek; egykori cselédek, megvesszőzött kishuszárok, háború utáni internáltak, földet kapott, majd kisemmizett parasztok keserűsége verdes bennük.

Ács József tegnapi bejegyzéséhez

Nem mintha leképezhető volna, neeem;
nem mintha nem tudnám, hogy “nem”-et
óbégatni,
felragasztani a virtuális világfalra
tépett képemet mit ér,
rögzíteni: “szerintem ilyen és ezért”,
s mintegy lábjegyzetben, iróniától kínzottan idebiggyeszteni:
ohó, a fránya kommunikáció csak a jelenség külseje,
kifejezés, a belseje más,
újra meg újra a régi,
a dilemmákon is túli hatalmi torzulás –

CSOPORTKÉPEK

A propaganda nem kardcsörtetés. A nyugati típusú, atomizált társadalomban a sugalmazás hatékonysága nagyobb, mint a parancsolásé. A propaganda, mely kijelöli a problémákat és megoldásukra mindjárt javaslatot is tesz, éppolyan közmű, mint az elektromos hálózat, a vízvezeték vagy a csatornarendszer: jólétet és kényelmet ígér. Azt, hogy a társadalom minket meghaladó gépezetében csupán chaplini fogaskerekek lehetünk, szükségszerűnek mutatja és ezzel elfogadhatóvá teszi. Leveszi a vállunkról a döntések elviselhetetlen terhét, kielégíthető igényeket alakít ki bennünk, protéziseket kínál, fájdalmat csillapít, narkotizál: gondoskodik rólunk.
Nem az a jó reklám, amelyik mondandóját a szájunkba rágja és fülünkbe ordítja, hanem amelyik vágyat ébreszt és ránk hagyja, vonjuk le belőle az elkerülhetetlen következtetést. Az igazán hatékony propaganda mindig közvetett. A továbbítandó gondolatra sajátunkként kell ráismernünk.
A propaganda rövid távon sulykol és ismétel, hosszú távon azonban tartalmai éppoly változékonyak, mint az időjárás, mert a célszemély a sodródó tömegember, aki előszeretettel viteti magát az érdekes és vonzó hírek – nagyrészt semmitmondó értesülések – hullámaival. A hírek özönében sem ideje, sem módja nincs áttekintésre, ítéletalkotásra. Ezt mások végzik el helyette.

Túl a hatvanon, közelebb a hetvenhez, egyre több szabad időmben gyerekes izgalommal építek régi rádiókat. Az alkatrészek persze újak vagy régi masinákból kioperált, de használható darabok (nem is könnyű beszerezni ilyeneket), az elvi kapcsolás és a szerkezeti felépítés a régi, olyan, mint 50–60 évvel ezelőtt, vagy még régebben, a tranzisztorok és mikrocsipek előtti korban. Magam tervezem meg és szerelem össze minden részletét. Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés? Az egész átláthatósága?

A cserépben nyíló fokföldi ibolyát anyja halála után A. hozta el a lakásból, mint olyan örökséget, ami a maga módján folytatja az életet. A sűrű, húsos, mélyzöld levélcsomókat szétültette, szaporította. Húsz éven át a fürdőszoba mosdótáljának káváján zöldellt immár négy cserép fokföldi ibolya, közvetlenül a tetőbe metszett világítóablak alatt: állandó melegágyi állapotban. A növények láthatóan szerették a helyet, a csapok mögötti tükörben megsokasodtak, úgy tűnt, mintha előre vetítenék maguknak a továbbszaporodás lehetőségét. Nem hoztak minden esztendőben virágot, de egészséges zöldjükkel felvidították a teret, és amikor végül kibújtatták halványlila virágrügyeiket – jókedvűen mostam kezet.

Állítólag mindenkinek van hasonmása, legalább egy, és életében egyszer találkozik is vele. Velem megtörtént.

Kevés híja volt, hogy elkerülöm, mivel eleinte háttal állt nekem. Közvetlenül mellettem, de háttal, a 2-es metró vonalán, ahol a reggeli közlekedési csúcsban irritálóan nagy embertömeg zsúfolódik össze a szerelvényekben. A férfi tehát közvetlenül előttem állt, szuszogásnyira, és én a fülét néztem, célzatosság nélkül, pusztán mert muszáj valahova nézni, és bár ilyen embertömegben kínos, hogy nem lehet semleges területre terelni a fürkésződet, hogy bárhova nézel, embert lapogat a tekinteted, kínos, de mivel a többiek is ugyanebben a pácban vannak, mégse olyan kellemetlen. Néztem a fület, és megállapítottam, hogy viszonylag nagy, és olyasforma, mint az enyém. Nem holmi szerény fül, ami hozzásimul a fejhez, áramvonalasan; nem, önálló, öntudatos testrész, amely, ha nem is kimondottan elálló, fejtől-elszakadóan és regnum-alapítóan függetlenedő, de azért olyan, ami megmutatja magát: kérem szépen, én fül vagyok!


A férfi egy nővel volt, a férfi háttal állt nekem, a nő szemben a férfival, tehát a nő velem is szemben. Egyszercsak rám nézett.


HAGYMALEVELEK

Szeretett Öcsémuram!

Kied, aki külországokban csudás városokban és tájakon jár-kél, talám nem is tudja, hogy itthon is vagynak régiségek és ritkaságok, s ahhoz, hogy ámuldozzon az utazó, nem kell száz mértföldeket megtenni, elég átmenni a szomszéd faluba.
Lám, mink a Kied bátyjával csak a félóra járásnyira lévő ménesbirtok fogadójában múlattunk néhány napot, de két olly érdekességet is láttunk, amiért távolabbra is szívesen kiruccantunk volna. Együket nem emberkéz alkotta, csupán ültetésében szorgoskodott kétszáz esztendőnek előtte (midőn ama híres-nevezetes normandiai világospej ménló, a Nonius Senior – kit a fáma szerint a napóleoni háborúkban zsákmányoltak – udvarolgatni kezdett a helyes kis arabs és spanyol kancáknak, hogy aztán csikaikból néhány emberöltő alatt kitenyésztődjenek a kosfejű fekete Nóniuszok), a másikat azonban mérnökagy gondolta ki, és mesterkezek emelték olly építménnyé, mely romlásában zarándokhellyé lett, bár nemigen tudja senki, mire használták a régiek.

Mint oly sokszor, most is fékezek és
megállok a pirosnál, aztán, mint oly
sokszor, most is végigjárja a kocsisort
a szakadt ruhájú hajléktalan. Annyira
piszkos, hogy zárt ablakon át is érezni
vélem a szagát: izzadságszag, húgyszag,
ürülékszag és lábszag sajátos, savanyú
keverékét. Mint oly sokszor, most is
leeresztem az ablakot (elektromos
ablakemelő), mint oly sokszor, ezúttal
is előkotrom a pénzt, és mint mindig,
jó magasról hullajtom a tenyerébe. Ő
köszöni, minden jót kíván, én viszonzom.
De a legfontosabb, hogy ne érjek hozzá.

Csengery Kristóf versei