Gondoltam,
úgy írok megint, mintha rajzolnék, mondjuk egy decemberest,
de milyen és mi az?
Ha
tudnám, előre unnám, nem kérdezném,
húznám-vonnám keresztül-kasul,
így hát csak tapogatok vaksin magam körül és
azzal élek,
amit érek, kapok, látok éppen.

Az ablakunkkal szemben elszáradt egy nyírfa;
már a nyarat is alig bírta,
s a szélviharnak tegnap éjszaka
megadta magát,
fehéres
csontjai szerteszét hevernek a sáros fűben.
A függőlegesen maradt törzs a csonkokkal
értetlenül
mered
föl,
s
az alacsonyan szálló téli nap fényében gyönyörű –megriaszt.
Próbálom műszavakkal elidegeníteni:
konceptuális és absztrakt objekt.
De nem az.
Szeretném elnevezni mégis
(legalább),
odébb tolni mindenképpen mint
személyemre szóló analógiát;
tétovázó ujjam betűket keres
és
irányított véletlenként a képernyőre pötyögteti:
d e c e m b e r e s.

(az illusztráció a szerző festménye)