Kedves Kelemen Öcsém!
Lám ezt is megértük, ez újabb esztendő végét, melly úgy megfogyatkozott immár, mint a tavalyi vereshagyma, midőn levedli vörhenyes héját és lefonnyadnak húsos pikkelyei: a napok. Hiú a remény, mégis várjuk, hogy a Szakáts ügyes kezében az utolsó, még ép hagymalevelek után kibújjon mélyéből valami soha nem sejtett-látott lényeg, titok vagy csuda, de nem, nem jő elő belőle más, csupán egy rügyetske, amelyből új hagyma leszen. Mert a hagyma hagyma, az év év marad, és az idő természetje nem másul meg attól, hogy nagyobb számot írunk a kalendárium elejire.
Tudós professorok szerént illyen földgolyóbisunk is, benne rétegre réteg borul, és nincs másabb anyag bévüle sem, mint kívül; csak hője nő centruma felé. Ha fölvetjük szemünk, ama égi gömb sem más - legföllebb hidegszik - , mellyben órjás parittyaként forgatja magát a Gravitatio pányváján vergődve. Közönyös csillagképek vigyázzák, hogy el ne szakadjon, s ne száguldjon tovább a táguló világ peremvidékei felé. Igy honn marad, ismerős pályán, hol a napfordulók bástyái közt szlalomozva tavaszból nyárba, nyárból őszbe, őszből télbe fordul. Körötte Vízöntő korsaja csorran, Halak ficánkolnak, béget a Kos, Bika bőg, az Ikrek táncot járnak, parton henyél a Rák, Oroszlán ordít, irul-pirul a Szűz, a Mérleg fenyegetőn billeg az arkangyal kezén, a Skorpió saját farkába mar, kentaur vágtat nyilait szórván és a Bak, ez a komor állat borzas nagy szőrével elfedezi előlünk a világosságot.
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.
Egy volt bécsi testőr írá ezen halhatatlan sorokat remeteségében, ki európaiságunkról ábrándozott a bihari síkon, Kamcsatkában, az Isten háta mögött,
Ne aggódjék Kied, nem ment el az eszem, hogy Kamcsatkát emlegetve Távol-Keletet Kelet-Magyarországra tevém; Kamcsatkát nem én, hanem a Kied öregapja telepíté ide, ám ő sem bolondságból keltezé unokáinak írt leveleit ez távoli félszigetről. Az öregséget száműzetésként élte meg, mint ahogy ama daliás testőr is egykor, és azolta számos orvosdoktor, tudós, tanár, kit tudása teljében felállítottak székéből irigységből, ostobaságból, de magasb okokra hivatkozva, mert minálunk mindig pazarlóan bántak a kiművelt főkkel. A Kied nagyapjának fizetségét sem spórolták meg. Főnöke és egy társa osztozott beosztásán - bár egyikük sem értett tudományához – és persze bérén is, ő meg hevert Kamcsatkán parlagon.
Most, a téli napfordulat kísértetjárta napjain, az esztendő kimúlásának küszöbén, rájuk gondolok: a Bakonszegen virrasztó költőre, ki megverselte ez ijjesztő égi jegyet, és a Kied öregapjára, apámra, ki az év leghosszabb éjszakáján születetett, midőn a Nap e jegybe lép, és a Gonosz az ólak körül sántikál, hogy megrontsa a tehenek tejét, miközben lelkünkre áhítozik.
Ajánlom, édes Öcsémuram, zárja kulcsra az ajtót – nem árt, ha fokhagymakoszorút is aggat rája – s ki se nyissa, míg fel nem gyúl Karácsony áldott fénye, ám addig se felejtse szerető és aggódó
édes Nénjét
