A cserépben nyíló fokföldi ibolyát anyja halála után A. hozta el a lakásból, mint olyan örökséget, ami a maga módján folytatja az életet. A sűrű, húsos, mélyzöld levélcsomókat szétültette, szaporította. Húsz éven át a fürdőszoba mosdótáljának káváján zöldellt immár négy cserép fokföldi ibolya, közvetlenül a tetőbe metszett világítóablak alatt: állandó melegágyi állapotban. A növények láthatóan szerették a helyet, a csapok mögötti tükörben megsokasodtak, úgy tűnt, mintha előre vetítenék maguknak a továbbszaporodás lehetőségét. Nem hoztak minden esztendőben virágot, de egészséges zöldjükkel felvidították a teret, és amikor végül kibújtatták halványlila virágrügyeiket – jókedvűen mostam kezet.
Idén két cserép ibolya haldoklásnak indult. Leveleik lekókadtak, elszürkültek, A. életmentési akciói (tápsók, földújítás, körültekintőbb öntözés) sem használtak, a két fokföldi lehanyatlott, jelezvén, hogy a biológiai lét véges. Hosszú ideig virágtalan volt a fürdőszoba. A két másik ibolya állta ugyan a sarat, leveleikkel megduplázódtak a tükörben – a növényeknek is elkel némi illúzió –, de a virágzáshoz ez kevésnek bizonyult.
A napokban aztán észrevettem, hogy az egyik cserép sűrűjében két-három levélke – valamilyen rejtélyes oknál fogva megemelkedett. Mondhatnám, kiegyenesedett, haptákba vágta magát. S most (tényleg, az elébb éppen!) A. kihívott a fürdőszobába, hogy nézzem meg, a levelek alól rügyhajtás igyekszik felfelé a fekete földből! Virágrügy.
Meglehet, ahogy az ember idősödik, lelassul, világa szűkül, ő meg figyel, egyre jobban megfigyel, és néha különös jelentőséget tulajdonít a mikro-felfedezéseknek; transzcendentális gondolatokra, képzetekre hajlik. Nem tudom hát elhessegetni érzésemet, és a belőle kihajtó feltételezést, hogy a fokföldi ibolya föld alatti bimbója két-három levélnek előre jelezte az érkezését, szabad utat kért a világrajövetelhez, s azok engedelmesen, már napokkal előtte arrébb hajoltak.
(Szeretném, ha a növényszakértők nem cáfolnának racionális magyarázatokkal.)
