– És az milyen uborka? – kérdezi csipogva a hatvan körüli, fehér kötött sapkát-sálat viselő, erősen púderezett nő.
– Az csemege uborka – feleli türelmesen, tárgyilagosan a hasonló korú, termetes piaci savanyúságárus.
Vastag, világoskék dzsekiben, nejlonkötényben jóságos óriásnak tűnik. Remekül palástolja ingerültségét, de a szemén látom, ahogy biccent nekem, és szabadkozva jelzi: egyszer, talán mégsem olyan sokára, kiszolgálhat – látom rajta, hogy már több kört futott a fehér sapkással, és bolondnak tartja az erre-arra mutogató, tétova nőt. Évtizedek óta vásárolok nála, össze-öregedtünk, ismerjük egymás pillantásait, viszont már nem vesszük észre, hogy szakaszosan, két-három naponta is pusztulunk.
– A csemege uborka is ecettel készül?... de én nem szeretem, ami ecetes... nem is tartok otthon ecetet... semmibe nem használom... nem szeretem. Azért mondtam magának, hogy kovászos legyen... megkóstolhatom még egyszer?... a kovászosat... engem a csemege nem érdekel... meg a vizes se, ugye, van vizes is?... ezek nekem nem kellenek, csak igazi kovászos uborka... a számban érzem az ízét, de amit adott, az nem olyan... ne vegye rossznéven... tudom, hogy nem maga csinálta... azért megpróbálnám... talán másodjára...
A savanyúságárus Linci – mi lehet a valódi neve? Lenke? – szemrebbenés nélkül beledöfi kétágú villáját az egyik uborkába, lenyisszant belőle, és a falatnyi darabot a villa hegyére szúrva kínálja. A nő hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti – kisujját eltartja közben –, gyerekes mohósággal, kis kaccanással dugja a szájába, ám mindjárt fintorog is – odaadóan rágja, forgatja, ízlelgeti az uborkát, keskeny orra izgatottan remeg, de csalódottan ingatja a fejét; Linci közben vár, és várok én is, inkább a kóstolgató mellett, mint mögött. A profilját kukkolom. Ő nyilvánvalóan nem érzékeli a közelségemet – már mögöttem is állnak.
– Keserű... az az igazság, hogy keserű... de nem bánom, adjon hármat... három darabot... Nem is kérdeztem: vecsési?... talán nem vecsési, és azért olyan furcsa... én vecsésit keresek... de mérjen nekem három darabot...
– Vecsési... de a vecsésiből is többféle van... – mondja Linci, és a megcsonkított uborkát nem teszi a zacskóba. – Százöt forint.
– Ne, ne kösse be!... Mondom, ne kösse be! – szinte kiabál. – Legalább a zacskót ne csomózza be!
Egy százast tesz a hamutartószerű tálkára, fogja a nyitva hagyott nejlonzacskót, de még mindig nem lép arrébb.
Hogy lehet befejezni? Valahogyan be kell fejezni a dolgokat. De most hol van ő? Hová került? Milyen idegen világba?
Kiveszi a zacskóból az egyik uborkát – marokra fogja, kötelességtudóan harap, reflexesen ingatja a fejét, és reménykedve nézelődik. Mintha leltározná a savanyúságokat: zöld meg lila káposztával töltött paprikát, gyöngyhagymát, fokhagymát, csalamádét, dinnyét... mind, amit elszalasztott.
– Mit adhatok? – kérdezi tőlem Linci varázstörően megemelt hangon.
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
