8. RÉSZ
Shaftesbury végigrohant a Mester utcán, átvetette magát a narancssárga korláton, ami a villamosmegállót határolta el az úttesttől, de akármennyire sietett, elvesztette szem elől a táskatolvajt. Visszament az útra, és felmászott az összeütközött traktorokra. Remélte, onnan a magasból majd meglátja a repülő, kék táskát. Kicsit szédült, meg kellett kapaszkodnia a fülke fölé hajlított kipufogó repedezett, vörös festékkel díszített és most céltalanul remegő fémvázába. Megfordult. Lehet, hogy a Ferenc tér felé menekült a dög. De arrafelé sem észlelt semmi gyanúsat, semmit, ami táskatolvajlásra utalna. Már éppen le akart szállni, amikor észrevette, hogy kisebb tömeg verődött össze a traktorok körül, és őt bámulják kíváncsian, sőt, várakozva. Lehettek már vagy kétszázan, és folyamatosan újabb érdeklődők érkeztek. Az arcokon a fáradt sivárság mögött mintha előtüremkedett volna némi elszántság is. Egyszer csak elordította magát valaki: Halljuk! A tömeg mozgolódni, zúgolódni kezdett, újra és újra felhangzott a biztatás. Halljuk! Halljuk!
Shaftesbury megilletődött, bár gyanította, hogy összekeverik valakivel. De kivel? Megpróbált lemászni a traktorokról, az emberek azonban élő falként vették körül. Nem menekülhetett. Legnagyobb megdöbbenésére Tindal furakodott át búvárruhájában a tömegen, s Shaftesbury látta, hogy kicsivel távolabb még három-négy búvárruhás tolakszik utána. Tindal nagy nehezen a traktorokhoz ért, kétségbeesett arccal nézett fel társára. Beszélj! Beszélj már! Shaftesbury szeme előtt lepergett egész élete az óvodai éveitől az egyetemeken eltöltött üres fél évtizeden át a szenvedő jelen pillanatig, de rá kellett döbbennie, hogy sosem tartott még beszédet. Ezért aztán őt magát is meglepte a házak között messzire elhallatszó, érces hangja.
– Emberek! Barátaim! A brit állatkerti dolgozók forró üdvözletét hozom nektek. Mi, akik napról napra vásárra visszük a bőrünket, akik valóságos állatok között dolgozunk, akik még kívül vagyunk a rácson, nem késlekedhetünk tovább! (Helyeslő moraj hallatszott.) 16 óra 30 perckor indul a Fóton, Gödöllőn, Aszódon át Gyöngyösig közlekedő személyvonat a 12-es vágányról! Nem várhatunk!
Elszánt női sikítás szakította félbe.
– Melyik pályaudvarról?!
– Így van! – folytatta egyre magabiztosabban Shaftesbury –, pontosan így van! S ezekben a nehéz pillanatokban egységesnek kell maradnunk. (Hatásszünet.) Meg kell valljam nektek barátaim (újabb hatásszünet), egy számmal nagyobb cipő van rajtam!
– Induljunk azonnal! – szakította félbe ezúttal egy öblös férfihang, és a tömeg, miközben mindenki Shaftesbury cipőjére meredt, mozgolódni kezdett.
– Vállalnunk kell a kockázatott! De most utoljára! A diabetikus lókolbászból ki lehet lopni a szójalecitint, de mi nem kérünk belőle! A vonatok már most is pontosan járnak! Ki kell mondani, gyáván és megalkuvón, ki kell végre mondani: metrópótlóbuszmegállóhelye.
Pár pillanatig döbbent csönd honolt a környéken, majd egyszerre szakadt ki ezer torokból az üvöltés. „Igen! Végre! Nem hagyjuk!” Szűnni nem akaró taps és éljenzés hallatszott az akkorra már szinte teljesen megtelt Mester utca minden szegletéből. Shaftesbury néhány kézmozdulatával lecsillapította a tömeget.
– Még valamit, emberek! Vessünk véget a lekvárospalacsintának!
A tömeg újra tombolt. Az összesereglettek egymást ölelgették, innen-onnan felhangzott a kiáltás: „elég volt a lekvárból”! A palacsintázó gyilkos-tekintetű tulajdonosa ennek hallatán feltűnés nélkül kivált a tömegből. Nem nézett senkire, eltűnt a Tompa utca irányában. Időközben Shaftesbury-t vállára vette a tömeg és elindultak a körúton a Nyugati pályaudvar felé. A diadalittas szónoknak volt annyi lélekjelenléte, hogy az elöl tapsoló Tindalnak még odasúgja: A táska! Menj a táska után! S csak aztán morfondírozott, mit tesz majd, ha kitudódik, nem indul fél ötkor vonat Gyöngyösre.
