Édes Kelemen Öcsém!
Ha nem ígérem meg Kiednek a múltkorában látott furcsa építmények leírását, melyek úgy állnak a pusztaságban az egykori ménesbirtok majorjaiban, mint valamely titkos szekta felhagyott kegyhelyei, most biztosan nem fognék pennát, annyira hasogatja ujjaimat a köszvény, de nem vehetem lelkemre, hogy hiába bizakodjék levelem érkezésében.
Az egykori építők nem fukarkodtak az anyaggal és a munkával: az osztatlan belső tér koronájaként pompás boltozat borul az apró nyílásokkal átluggatott, vaskos falakra, alatta azonban igencsak nagy huzat vagyon, pásztákra bomolva fú át a likakon a szél. Kísértetjárta Tornyok ezek; egykori cselédek, megvesszőzött kishuszárok, háború utáni internáltak, földet kapott, majd kisemmizett parasztok keserűsége verdes bennük.
Az itteniek Bolondtoronynak nevezik őket – nem tudni, hogy az építőkre vagy az építményekre értik-e a bolondságot – s messze elkerülik. Csak a vándorok, a megszállott túrázók merészkednek közel villogó műszereikkel, az elrejtett geoládát keresik a környező gaztengerben, pedig a kincsek valójában nem a dobozkában lapulnak, maguk a különös épületek azok. Azt mondják, kisugárzásuk van; bennük az utazó olyan időgépre talál, mely a múltba visz, egyenest a tornyok építésének korába.
Száznyolcvan éve is megvagyon annak, hogy több tucatnyit állítottak belőlük a birtok majorjaiban, ám sokat közülük lerombolt az idő, a tudatlanság, kapzsiság és rosszindulat, melyek az elmúlt időkben igen elburjánzottak nálunk. (Talám a távolban is elérte Kiedet a lelakatolt indóházak, pusztuló gyárak, bezárt bányák híre, hogy a beomlott és összedőlt életeket ne is említsem.)
Öszvesen hét maradt meg, hét magányos Torony, eldugva mocsárban, erdőn, szántóföldön, s a lovak is erőst megfogyatkoztak ahhoz képest, mennyien ügettek egykor a kövér legelőkön, dobrokoltak a fényes istállókban, hol márványból faragott vályúba kapták az abrakot. A tornyokat különben a zabnak építették. Belsejükben – valahányszor leengedtek egy zsákkal – az egymást keresztező lemezek között mind az összes termény megmoccant és lélegzethez jutott.
Szeretném reményleni, hogy ez egyszerűségükben is nagyszerű Tornyokat és benső szerkezetüket kieszelni képes elme tudott olly eszközt is construálni, mellyel fölhúzták a terhet a felső ajtóig, hogy nem a majorok cselédeinek kelljen a zabos zsákokkal megmászni öt-hat emeletet a vékony létrafokokon, míg mind az ötszáz mázsa a helyére kerül.
Álltunk a Kied bátyjával a Bolondtorony előtt, fönt darvak húztak krúgatva délnek, míg bent a boltozat alatt megmoccantak az idő láthatatlan lamellái.
Az emberi találékonyság jövőjében és múltbéli működésében egyaránt bizkodva kívánok Öcsémuramnak jobb egészséget, mint aminővel bír a Kied
édes Nénje
