Ács József tegnapi bejegyzéséhez
Nem mintha leképezhető volna, neeem;
nem mintha nem tudnám, hogy “nem”-et
óbégatni,
felragasztani a virtuális világfalra
tépett képemet mit ér,
rögzíteni: “szerintem ilyen és ezért”,
s mintegy lábjegyzetben, iróniától kínzottan idebiggyeszteni:
ohó, a fránya kommunikáció csak a jelenség külseje,
kifejezés, a belseje más,
újra meg újra a régi,
a dilemmákon is túli hatalmi torzulás –
hogyan lehetne hát remélni a lehetetlent,
hogy a hangzavarban és
képözönben is rezonanciát kelthetek Valakiben;
bár, ha már ebbe a formába
(liminális röplapozásba)
akarva-akaratlan belecsúsztunk,
(többes számban mondhatom ezt, ha tetszhalott
szövegemet-képemet föltámasztja az a bizonyos
+ 1 olvasó-néző) –
ha így, ha itt, ha most már ezzel
benne vagyunk a szellemi létminimumban,
és rálátunk valamelyest az egészre,
már meg is történt
(ebben a minutumban) az eset –
a képtelenségen mégiscsak
csorba esett!
(az illusztráció a szerző festménye)