A község nevéhez (Farkaslyuk) méltó, farkasordító hideg van. A tér és az idő összezsugorodik. Kinézek szállásadó ismerősöm házának ablakán, és nem értem, mit keresek a kerekfejű dombok közé zárt településen. Régi barátomat látogattam meg, aki az eltelt húsz év alatt alig változott. Szikár, alacsony, inas férfi, arcán különös, mozgékony kíváncsisággal. Valaha tanítóképzőt végzett, azután beállt bányásznak, és nem törte meg, hogy a ’90-es évek végén bezárták a bányát – visszament tanítónak. Nem tud elszakadni az itteniektől.

Tegnap érkeztem, ám szűk két óra elegendő volt, hogy a falucskán végigkalauzoljon. Az utcákat kővé dermedt sár borítja. A horizont lelapul, összehúzza magát. A hegyek állán szürke-zöld borosta az erdő. A házak is korán öregedett arcokhoz hasonlítanak. Barátom egy mozdulattal leírja a tájat. Ott vannak a bányák, mondja, nem működnek, de arról hallani, kinyitják majd. Jó ötlet, teszi hozzá, mert nagy a szegénység. Mindegy, én most már maradok a gyerekek között.

Szelíden húzza a száját. Sose voltál oda a szénért, ugratom, a suliban is utáltad a Fekete gyémántokat. Az egy könyv, bámul vissza rám, semmi köze a valósághoz. Ez a valóság. Nézzük meg az iskolát!

Diane Arbus fotója

J. L. Borges a Central-parkban áll 1968-ban, egyenes tartással,
öregesen szorítva botját a földhöz. Kissé félre és felfelé néz, a
homállyal szembe talán,nem a lencsébe pillantva. Ez bizony itt
a világvég: New York-Manhattan szíve, lombtalan fák cikkcakk
vonala a ritkás avaron, mintha végtelenbe futna és tűnne el a
semmiben. Háttér csupán ehhez az emberi lényhez, akinek
felbukkanási gyakorisága e holt terepen a kombinatorika
szigorú rendje és számításai szerint inkább nulla, mint
egy felé közelített eddig, de most itt van, mégis, és mint
megcáfolhatatlan tény kap helyet az univerzum elemei
között. A fotó felrobban a néző arcában; az őrületnek
nincsenek fokozatai, de itt érezni, a jelenvaló múlt
szétszóródó repeszdarabjainak süvítésében, hogy
a lehető legteljesebb. Egyre csak ott áll rezdületlen
a kémiailag rögzített fényben, ami belőle sugárzik.

                                                        üvegvágósikoly
                                                        rianó mágikus ábrát
                                                        csibor lábai alól futó térképet
                                                        figyelnek a párkák

gilkili-gilkili-gunn
jövök megszületni
bort inni verselni
magamat el nem temettetem
nem leszek nyűvekkel telt tetem
az ördögöt a pokolba vitetem
ott legyen elvi tetem
mántikaténi katá…

Hófödte lépcsőkön állok Gül Baba türbéjénél.
Fejem felett vakít a nap, világít a pára,
a pesti oldal zsírozott üveg mögött.
Eszembe ötlik az agg Szophoklész, Kolonosz szülötte,
ki úgy bizonyította épelméjűségét, hogy
drámát írt vénségére, a vak Oidipuszt előcibálva,
érkezzen meghalni ősz fejjel Kolonosz ligetébe.
Pártütés, viszály, nagy háború – a rút jövő kellékei.
Hogy mi lesz, nem tudja senki sem.
De bőrén érzi azt a vak.

láttam már valahol valaha igen
akkor is ha nem
rebben át rajtam ahogy egy új albumból elém kerül
a Népligeti emlék
motívumaira külön-külön is fölneszelnék
hát még
a megfestés módjára
az ijedt-ijesztő ördögfej figurára
nyak
talan
félkarú szürkés-zöld testen ül
nem is testen nem is ül
nem is karral mégis mutat
a sötétbarna-fekete táj
mindene fáj

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Stendhal a 19. század harmincas éveinek közepén kíméletlenül leszámol a romantikával. A Vörös és fehér szereplőinek már nem hagy sok dédelgethető ideát. A regényben posztmodernnek tetsző luk, valóságos szakadék is tátong, mert az író túl „száraz“-nak érezte magát ahhoz, hogy megindító szerelmes jelenetekkel bíbelődjön, és elhagyta a tervezett harmadik részt is, amelyben a főhős, Lucien Leuwen a katonai és az államhivatalnoki poszt után a diplomáciai pályától is megundorodhatott volna.

Pedig micsoda háttérrel indul Lucien a felnőtt életbe! Dúsgazdag bankár apja mindent megad neki, rajongó és baráti szeretetet is. Fiatal, szép anyja ráadásul „a közönségesség vagy mesterkéltség leheletnyi jelentkezését” sem szenvedheti, és beoltja fiát az önálló vélemény és a saját ízlés igényével.

RETRO-LIGET
 

Liget 1995/4  |  Fleischer Tamás - A HAGYOMÁNYOS KÖZLEKEDÉSTERVEZÉS MÍTOSZAI

Egy mítosz szerint a közlekedés sebességének növelésével időt takarítunk meg. A gyaloglási sebességhez képest húsz-huszonötszörösére növelt sebességgel mára a közlekedésre fordított idő 95%-át meg kellett volna takarítanunk. Mégsem csökken, inkább növekszik az az időalap, amit közlekedéssel (helyváltoztatással) töltünk, különösen, ha az autóval kapcsolatos járulékos időráfordításokat is beleszámítjuk.

A Moszkva téren különös alakok szólítanak meg. 18 év körüli lány hullámpapírdarabra írt szöveget tart maga előtt: egyedül nevelem a gyerekem, szegény vagyok, kérem segítsenek! Egy agyontetovált, koszos nő csak nyócvan forintot kér. Miért éppen nyócvanat?, kérdem tőle. Rámvigyorog. Mert úgyis százast adna – és tartja a kezét. Nem adok. Gonosz vagyok, a humorom is elszállt.

Bármerre nézek, rémületet és csüggedést látok. És begubózást. Csukd be a füled, csak annyit hallj meg a világ zajából, hangjaiból, amennyi a legszükségesebb.

Le kellett ereszkednem az omló falú metróalagútba. Olvastam, hogy hol egy lemez szakad le a sínekre, hol a kocsik gyulladnak ki, lassabban is mennek – a vezető sem lát fényt, nem találja a kivezető utat.

Nem szereti az éjszakát. Hiába nőtt ki a gyerekkorból, még mindig hallja a régi meséket a múlt tárnáiból; lidércekről, emberevő manókról, tűzokádó sárkányokról és királyfiakról, akik nevetséges kardokkal szálltak szembe a szörnyetegekkel. Az utca megszeppenve hallgat, és a téli hajnal felszabadító jövetelére vár. A férfi gondolatai igazodnak a csendhez és a sötétséghez.

Már megint egy nap, gondolja közönyösen, és vállat von, mert nem a nappal akadt gondja, hanem saját magával – ismét a kiszáradófélben lévő platán alatt ácsorog, noha behúzódhatna a fűtetlen állomás várótermébe. Ismétlődések. Egész élete olyan, akár egy automata fegyver, csaknem elmosolyodik, de a hideg a fogaiba mar, úgyhogy óvatosan megrázza a fejét, lassú, nehéz mozdulattal, majd begubózik a télikabátba a sötétségben élő lények elől. Sohasem találkozott mesebeli rémekkel, mégis fél tőlük; talán ha megpillantana egyet, elszállna a gyermekes rettegés.

TÖRVÉNYszerű

A generációk közötti együttműködés ösztönzése érdekében az állam törekszik arra, hogy a család tagjainak egymás iránti felelősségvállalása erősödjön, és ez a felelősségvállalás elismerést nyerjen…
A nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani.
2011. évi CCXI. törvény a családok védelméről

Egy pillanatra még a fa alatt alvó férfi fölé hajolt, aztán visszament a házba, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Kilencéves volt, amikor az anyja pár hét leforgása alatt meghalt hasnyálmirigyrákban. Apja már egy éve nyugdíjba ment a rendőrségtől, és az otthoni üldögélést csak néhány alkalmi munka és az egyre gyakoribb kocsmalátogatás szakította meg. A temetés után magához szorította Klárit, és a sírástól csukladozva csókolgatta, magunkra maradtunk, kislányom, már csak mi maradtunk egymásnak.

Szeretem a kisvárosi temetőket. A sírok közötti ösvényeket nem lepi el a gaz, a sírokat gondozzák, virágokkal díszítik, a sírköveket simára kefélik, a betűket nem engedik megpenészesedni. A kisvárosi temetőket özvegyek, árván maradt gyerekek éltetik, locsoló kannával, kis kapával látogatják halottaikat. Sose tudtam ilyen meghitt viszonyt ápolni eltávozott rokonaimmal, a temetőjárás nyűgös kötelesség maradt, amit igyekeztem elbliccelni. Az ormótlan, végeseholsincs nagyvárosi temetők belevesznek az acatba, vadkenderbe, a barnára száradt koszorúk régen elfelejtett protokoll-listákat idéznek, olyan valaha rangos halottakkal, akiknek kitüntetéseit azóta leszaggatták, talán a nevüket is kitörölték az anyakönyvből.

A kisvárosi temető nem engedi magát kifosztani. Életükben se híres halottak nyugszanak benne, a nemzet váltakozó, időről időre leváltott nagyjait ritkán szokták ide temetni. Itt főleg közemberek teste porlad, az orvosok, virágnemesítők, tanítók, papok, trafikosok emlékéről pedig nem az ilyen-olyan szervezetek gondoskodnak. Halottak napján vagy családi ünnepeken megjelenik az özvegy, esetleg az unoka, mécsest gyújt, virágot ültet, és elbeszélget az öreggel, aki nem vág közbe, nem ellenkezik, csak hallgat türelmesen, ahogy életében sose hallgatott.

RETRO-LIGET
 

Liget 2005/3  |  Frank Orsolya - TERMÉSZETESEN, SZABAD

Az Akadémiai Könyvtár folyóiratrészlegén történt. Megfogtam két lapot és megkérdeztem a pult mögött ülő könyvtárost:
- Ezeket szabad átvinni a könyvolvasóba?
Fölnézett rám olvasmányából és azt mondta:
- Természetesen, szabad.

Ahogy mentem az asztalsorok között, a süppedős, kávészín szőnyegpadlón, percekig muzsikált a fülemben: - Természetesen, szabad. Természetesen, szabad. Természetesen, szabad. Szinte meditatívan hagytam, hogy minden társult képzet felbolyduljon elmém mederfenekéről ebben a friss áramlatban? Természetesen. És szabad. Gyönyörű gomolygásban áramlottak a színes képek a természetről, a szabadságról, keveredve az emberi gondolkodás végtelen képregényének foszlányaival, és körülölelve azzal a puha, keretezett, kulturált, halk szavú biztonsággal, amit az Akadémiai Könyvtár jelent számomra.

Hat-hét
méteresre nőtt óriás
battyog előttem,
a fején kapucni,
de hiszen én vagyok az, ni:
a kora délelőtti
nap horizontról reflektorozó
fényében megnyúlt árnyam
gólyalábai
nevetsé
gesen
véko
nyak
(mint öreg nyakak),
kalim
pálnak
enyhe
lejtőn
lefelé
(hova,
miért),

AZ ELŐADÁSOK
február 15. | Tévedések vígjátéka
február 22. | A velencei kalmár
február 29. | IV. Henrik (Falstaff)
március 7. | Ahogy tetszik
március 14. | Hamlet (felújítás)
március 21. | Vízkereszt (vagy amit akartok)
március 28. | Coriolanus
április 11. | Athéni Timon
április 18. | Lear király (felújítás)
április 25. | Téli rege

időpont: mindig szerda 17:30–18:30

RETRO-LIGET
 

Liget 2003/1  |  Csajka Gábor Cyprian - HÁRY JANUS

Ne hárijánoskodj, mondta a keresztanyám, Totinka, mikor kiszaladtam hozzá a konyhába az igazság terhével a vállamon, pontosabban a nyelőcsövemben; éreztem pedig, hogy az igazság lassan, nehézkesen halad lefelé, a „pocakom” irányában. Első emlékeim egyike ez a bizonyos lámpaevéses történet, mely gyorsan szerteindázott az egész családban, hamarosan a szlovák rokonok is tudtak róla; valamiért makacsul megőrződött, még sok-sok esztendő múltán, amikor bájos zólyomi unokanővéremmel, Gitkával a Podlanicka-forrás környékén sétálgattunk, még akkor is, ő is szóba hozta, elmesélte nekem, milyen rémült volt az arcom: és hogy meg voltál ijedve, amikor kiszaladtál a konyhába Lenka tyetához, vagy hogy is hívod te, Totyinkához, és azt mondtad neki, hogy megetted a lámpát.

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Heinrich Böll az Egy szolgálati út vége 1966-os elbeszélése (magyarul 68-ban jelent meg Gáli József nagyszerű fordításában) kíméletlen társadalmi szatíra, amiben minden szereplő jóindulatú, sőt, szeretetre méltó. Furcsa, talán páratlan és előzmény nélküli csoda volt ez akkor is – a mai irodalomban eluralkodó ridegség-divattól berzenkedve pedig még vonzóbb nekem Böll élet- és emberszeretete. Évtizedekkel ezelőtt is ámulattal – némi irigységgel? – olvastam a műveiben megjelenített gyengéd, figyelmes, segítőkész, bátor, ráadásul a hősi pózoktól annyira idegenkedő szereplőiről – mesteremberekről, háziasszonyokról, ápolónőkről, boltosokról –; én miért nem látok ennyi jót, faggattam magamat. Talán mert bennem nincs ennyi jó, s a képzeletet leginkább a képzelő karaktere, jelleme irányítja.

A többi Böll-írásban – a korábbiakban és a később születettekben is – feltűnik azért egy-egy visszataszító alak – ájtatos-kegyetlen pap, dúsgazdag üzletemberré lett kínzólegény, gátlástalan szennylapíró –, és a történetet meghatározó szerepet kap, jóvátehetetlenül rombol és torzít, és láthatjuk: a „kölni jó ember”-ként emlegetett Böll, mint minden igazán jó ember, szörnyen indulatos, és viszolyogni is képes. Az író esztétikai-elméleti előadásaiban, tanulmányaiban persze nyoma sincs hittérítő buzgalomnak, pontosan tudja, hogy a jóságot nem lehet elhatározni, főként nem lehet megjátszani – remélem (és úgy képzelem, ő is ezt remélte), vágyni és tanulni igen.

TÖRVÉNYszerű

„Az állami általános iskolában az erkölcstan óra vagy az ehelyett választható, az egyházi jogi személy által szervezett hit- és erkölcstan óra a kötelező tanórai foglalkozások része…. (Az) erkölcstan órát vagy az ehelyett választható az egyházi jogi személy által szervezett hit- és erkölcstan órát az iskolai nevelés-oktatás első, ötödik évfolyamán 2013. szeptember 1-jétől kezdődően felmenő rendszerben kell megszervezni.”
2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről

Rohadt geci. Rohadt mocskos geci. A tízéves kislány nyugodtan, szinte szótagolva köpte elé a szavakat.

Az augusztusi tanévnyitó értekezleten az igazgatónő nyilvánvalóvá tette, hogy nem bújhat ki a feladat alól. Értsd meg, Géza, technika- és rajzórából nem jön ki az óraszámod. Alkalmazkodnunk kell a körülményekhez. Másnak különben sem adhatom, hazudta az ötvenes, kövérkés igazgatónő. A levegőtlen szobát betöltötte a parfümjével keveredő izzadságszag. Úgyis csak én tudom, milyen rossz fiú vagy, és kacérnak szánt mozdulattal megfenyegette a mutatóujjával.

 „A szerkentyű
maradhat, működni fog,
míg a tartó fog kitart,
megválni tőle nem szükségszerű”,
filozofált fogorvosom,
„de a gyógyszerezés mindig időhúzás.”
Nem vitás,
hümmögtem, és elfogadható,
ha nem is vigasz,
hiszen, foghegyre véve: minden az.

Egyszer,
ha nem fog majd fájni a fogam,
fogom magam,
és megírom.
Hiába tartó fog, nem tartok tőle,
nem fog ki rajtam, fogadni mernék:
fogó
sem kell hozzá, találok rajta fogást,
egyetlen húzással átfordítom
hangzattá s ráfogom,
ez az én fölfogható fogtörténetem –
egyszeri fogás,
dupla értelmű mégis;
utó-helyzetdalnak is beugró
pre tézis,
s mert minden valamirevaló költés
foghatatlan időtöltés
egy feneketlen katlan mélyébe,
de nem akármi forma,
nem háríthatom reparált fogamra;
verscsináló énem biz
félrefogna úgy,
kancsal rímbe futna: birizgált fogügy
lenne és
nem maradna elfogadható érvelése
a fogakon átszűrt zizge szófogásra.
Jó, elég, nem húzkodom tovább.
Beismerem,
a fogam megfogott,
tehát
a blogra feltéve szépen vissza-fogom.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

Merengés és megérzés hangulati és jelentésbeli röppályája nem ugyanaz. De mindkettőben ott rejlik a misztikus eltávolodás lehetősége, és szoros kapcsolatban van az általam kifejlesztett műfajjal, a rémálmodozással: merengés a megérzésekről.

A rémálmodozást mindig konkrét esemény váltja ki, a külvilág olyan előre látható vagy nem látható katasztrófája, amely örvényként szippantja be a mindennapok harmonikusan illeszkedő elemeit. Ami addig ilyen volt, az olyan lett – és eljő a merengés időszaka.