„Az angyal végül is jel. Mindaz, ami itt következik, ennek a jelnek a magyarázata. Az egykori „égi jel” megjelenésének, jelentőségének, jelentésének megközelítése – mintha éppen így érthetnénk meg – ha effélére egyáltalán mód lehet – ezt a földről szemlélhető égi lényt. Hagyományok és vallások keretei között és azokon túl – fölött –, ahogy otthonos magabiztossággal feltűnik. „Küldött”, „intelligentia”, „létező”, „szárnyas”, „szerkezet” – töredékes definíciói szerint –, isteni atléta, sírra hanyatló mennyei jegyes, égi őrszemélyzet, lélekhez rendelt kísérő, hízott arcú baba – ábrázolásának tanúsága szerint. Elsősorban azt formálva meg, amit az égtől várni lehet, az egykor szinte bőbeszédű, majd mind hallgatagabb magasságtól, amelynek az angyalok lakói, hírhozói, őrei vagy küldöttei volnának.” (Nagy András)

A nemlétező, és még inkább a kimondottan lehetetlen dolgok: képzeletbeli városok, mágikus tárgyak, mitikus szörnyetegek megjelenítése mindig kedvelt elfoglaltsága volt a művészeknek: mintha a nonszensz világok sokaságában időnként jobban is tájékozódnának, mint a józan ész megszabta keretek között. Egész szép virtuális gyűjteményt szedtem össze például Bábel tornyának ábrázolásaiból, a kora középkortól mostanáig, amelynek csak egy kis része kaphatott helyet a könyvben; érdekes végigkövetni bizonyos motívumok, ábrázolási konvenciók megjelenését, kiteljesedését és variációit: ahogy a torony előbb zikkurattá alakul, majd a zikkurat is feloldódik, elhatalmasodik, és mintegy kitör és manifesztté válik rajta az emberiség minden fennhéjázó őrülete.

Ám a lehetetlen ábrázolása kéz a kézben jár a lehetetlen ábrázolások, a képi szemfényvesztés, az általam annyira kedvelt trompe l’oeil művészeti hagyományával. Ami képtelenség, ugyebár, azt kétféleképpen lehet megjeleníteni: „kép-telenül”, vagyis az ábrázolás hiányával, ezzel mintegy megkerülni a problémát – vagy „képtelenül”, azaz a gondolat abszurditását következetesen végigvinni, ügyes eszközökkel látványra váltani. Példa mindjárt egy furcsa tárgy, Akhilleusz pajzsa az Iliászból.

HOL-NAP (U)TÁN

Már nem esem kétségbe, mikor
(mint most is) kerülnek a szavak;
páncél, jégkéreg alatt, tudom,
mélyen, ott dúdolgat a patak.

Tükröm az ég, szeplőimet
az első napsütés összehozza,
míg pacsirta-éneket töltök
(online) buta kis mobilomra.

VÉG(ES)TELEN

Álmomban lábra állok, odalépek
az ablakhoz, s kinyitom;
a kertben éppen engem álmodik
(látom) a tigrisliliom.

Kabátom virtuális. Én, ki
a neten is mezítláb járok,
kettőspont, jobb zárójel: holdarcú,
e-mailben gondolok rátok.
                                                    :)

IBOLYÁT SZÍN-LEL

Ibolyát szín-lel a délután. Leltár,
nincs, a kínálat alig félcsokornyi.
Mindjárt barátságosabb itt minden, bár
még csak a gallért lehet kigombolni.

Estefelé feketerigók szállják
meg a varasodó lugast; füttyögve
jönnek, mintha haza, régi nagy játszmák
kibicei járnak egy skálán föl-le.

Telelármázzák az udvart, a szobát.
Berepülnek a zárt ablakon. Hesse-
gethetem őket, hiába, ha bele-

gabalyodtak már ebbe a szövegbe
(is). Megadom magam; szedjenek csak szét,
vigyenek; megjönni majd… valahonnét.

Búth Emília írásai a blogon | Búth Emília írásai a Liget folyóiratban

A Szitakötő gyerekfolyóirat alkotói pályázatot hirdet az ÖNKÉNTESSÉG témakörében.

Várjuk a témát bármiképpen közelítő, a didaktikus stílust nagy ívben kerülő, a 8 éven felüli olvasókat megszólító verseket, meséket, prózákat és ismeretterjesztő cikkeket. Az ismeretterjesztő cikkek a természettudomány vagy a társadalomtudomány szempontjából is tárgyalhatják a témát.

Terjedelmi határok
VERS | 16 soros
MESE | 2800 leütés szóközzel együtt
CIKK | 4500 leütés szóközzel együtt

Egy pályázó több művet is beküldhet, de kérjük, hogy még publikálatlan művekkel pályázzanak. Az online megjelenést is publikációnak tekintjük.

A Helsinki Bizottság, a TASZ és az Eötvös Károly Intézet képviseletében
elhangzott 2013. március 9-én  az Alkotmány utcában

Kedves Barátaim!

Minden valódi alkotmány a polgárt védi a hatalomtól. Az alaptörvény és annak negyedik módosítása viszont az államot védi a polgárral szemben. A negyedik módosítás nem jogokat ad az embereknek, hanem elveszi a jogainkat. Végleg felszámolja az alkotmányosságot. Az az üzenete, hogy ha az alkotmányosság őrzője, az Alkotmánybíróság a hatalom számára kínos döntést hoz, a hatalom bosszút áll, és az Alaptörvénybe írja az alkotmánysértő szabályokat. Ez pedig az alkotmányosság végét jelenti.

Orbán Viktor azt mondta pár éve, hogy „az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye.” Ezzel egyet kell érteni. Bárcsak így lenne. Csak akkor ma sajnos, nem demokráciában élünk, mert ma nem az Alkotmánybíróság korlátozza a kétharmadot, hanem a kétharmad az Alkotmánybíróságot.

Ami ma Magyarországon létrejön, az nem lehet demokrácia, mert a demokrácia nem egyenlő a többség zsarnokságával. A demokrácia az egyenlő emberi méltóság tiszteletéről szól, amit senkinek, így a többségnek sincs joga megsérteni!

A Szitakötő grafikai pályázatára 137 pályamű érkezett.

Sajnos, a szerkesztőség csak egyetlen munkát választhatott,
amelyik megjelenik a nyári folyóiratszámban.

A nyertes mű alkotója: PAP KATA

A többi pályázat közül az alábbi alkotók műveit kiemelkedő színvonalúnak ítéltük,
és terveink szerint a jövőben a stílusukhoz illő megbízásokkal keressük majd meg őket:

Baracsi Gabriella
Benedek Virág
Gráf Dóra
Groos Zselyke
Mácsai Mária
Makhult Gabriella
Maul Ágnes
Papp Anikó Mira
Pernyész Dóra
Szabó Zelmira
Szepesi Boglárka
Török Eszter
Tungli Zsuzsa

Minden résztvevőnek köszönjük a munkát, és felhívjuk figyelmüket,
hogy a pályázattól függetlenül folyamatos érdeklődéssel fogadjuk
tehetséges illusztrátorok, képzőművészek jelentkezését.

A Szitakötő mellett figyelmükbe alánljuk felnőtteknek szóló havi folyóiratunkat,
a Ligetet és a Liget blogját.

Liget 2006 / 1  |  Jámborné Balog Tünde – CSAK A VÁROS

Ki nem játszott már el a fausti gondolattal, állj meg, pillanat?

Rám akkor rontott elementáris erővel a kívánság, amikor kijöttünk Z.-vel a sötét katedrálisból a fényre abban a flamand városban, amelynek megtekintése nem szerepelt a gondosan összeállított útitervben, és hogy mégis behajtottunk és kiszálltunk az autóból, az csupán azért történt, mert valami hiányzott a precízen elkészített uzsonnacsomagból, és amíg Odette elment beszerezni, negyed órára szabadon eresztett minket.

A genti oltár, mondtam Z-nek, itt kell lennie valahol, és magammal rángattam az előttünk tornyosuló kő-és téglarengetegbe, ahol sokáig bolyongtunk az oszlopkötegek erdejében, amíg a helyét megtaláltuk, mert a képek hiányoztak, egy kis cédula volt odatűzve, kiállításra vitték vagy restaurálni, de a két szélső táblát otthagyták, így láthattuk az élet csodájától megrendült Ádámot, és a növekvő magzatára befelé figyelő Évát, kidüllesztett hasán sötét csíkkal, a terhes nők stigmájával. Jóval több időt eltöltöttünk az Odette által engedélyezett tizenöt percnél, és ezt tovább tetéztük, mert a térről nem a parkoló felé indultunk, hanem ki a Szent Bavo árnyékából a folyó felé, nem sejtve, hogy a van Eyck fivérek emberpárja után egy másik nem várt ajándékban lesz részünk, amikor ott, a Lys hídján állva, még mindig érezve hátunkon a katedrális borzongató hűvösét, megpillantunk egy eleven képet.

VÉLETLEN HELYEK

Karpin, a ponty, miután kétszer is befagyott felette a tó vize, elunta a folytonos iszapturkálást, és úgy határozott, enged a csábításnak, és részt vesz egy hamisítatlan wellness-hétvégén. Barátai régóta unszolták, és számos reklámot végigolvasott, mintha véletlenül, de eddig sokallta az árat, amit kértek érte.

Végül meggyőzték: egyszer mindenkinek ki kell próbálnia.

Az utazás gyorsan ment, bár nem volt túl kényelmes. Apró ezüstszínű horgot kellett a szájába akasztania, ami felrántotta a vízfelszínre, majd egy hálóval az égbe emelték. Mennyei élményeket ígért a reklám, és Karpin elgondolkozott rajta, erre gondoltak-e. Röviddel ezután a szállására jutott, ami nem bizonyult túl tágasnak (nem volt nagyobb, mint egy kád). A reklámfotón medencének látszott: Mindenesetre kellemesen langyos vízzel töltötték fel, és megérezte a különleges fertőtlenítőket, savakat. Igazi vezetékes víz!

a
véletlen
kedvezményezettje vagyok
öregen is,
ezt éreztem és gondoltam a minap, ahogyan
slattyogtam, szinte gyalogoltam, mintha valahová…

Liget 2006/3  |  Lugosi Lou – MÁNDY HANGJA

Itt vannak Mándy könyvei a polcon. Bármikor leemelheted valamelyiket.

A fényképe is a könyvek borítóján ücsörög, de néha belül is megtalálod, akár másodszor is, ha már fellapoztad a könyvet. Ott van.

De hiányzik Mándy hangja. Az élő hang. Micsoda vacak egy hang volt az! Mintha mutálna. Nem lehetett tudni, hogy még kialakulóban van, vagy már végleges. Minden percben bármivé változhatott. Női hanggá, férfihanggá, de ha úgy hozza a sors, akár gyerekhang is lehet belõle.

És mégis, mintha ez az állandó, rettenetes bizonytalanság tartaná fenn! Mintha ettől rezonált volna. Így tűnt fel nekem.

Ha egy mondat szerencsésen elhangzott már, nem lehetett tudni, mi történik majd a következővel. Átvergődik-e ennek a bizonytalan intonációnak a kapuján, vagy beragad, megfullad. Előfordult, hogy a hang fele megfulladt, fele kimászott, föl-le csúszkált, tornázott a levegőben.

Lehet, hogy Mándy porai megvannak, hiszen azt mondják, az anyag nem vész el. Kár, hogy a hang nem anyag. A hangszalagról persze megszólal, de az mégis más. A levegő másként rezeg. A könyv meg nem is hangszalag. Hogy van ez?

Engem rettenetesen bánt az ilyesmi.

Emlékszem, micsoda misztérium volt számomra kezdetben, ahogy a kéziratból gépelt változat született; milyen izgalommal vártam mindig, hogy a gondosan javított-átfogalmazott, nemritkán tucatszor is letisztázott sorok, mintegy tőlem függetlenítve magukat, az írógéppel írt, egyenletes és személytelen betűk álruhájában megjelenjenek. Akkor már szinte nem is saját szövegként olvastam, ami a papíron állt, hanem egyszerűen Szövegként, kicsit olyan szemmel – és mégsem úgy –, mint bárki másét.

A gépeléssel a szavak egyszerre kikerültek abból a személyes tartományból, amelyben megfogantak és formát nyertek; addig a kézírás afféle köldökzsinórként kötötte őket hozzám és az írás pillanatához. A vonalak érzékeny szeizmográfként mutatták, hol siettem és hol fáradtam el, hol álltam fel szünetet tartani, kávét vagy teát hozni, és hol hagytam abba, hogy csak másnap folytassam. A tinta színe, a papír fajtája méginkább közvetlen környezetem részévé tette a leírtakat, míg a gép szabvány-betűi és egyen-papírja ezt a kapcsolatot egyszeriben eltüntette: a születés valamennyi körülményét bizalmasan rögzítő apró jelet eltörölte, és átemelte a szöveget az író világából az olvasókéba.

A márciusi TITOK LEGYEN! című tematikus összeállításban
az alábbi pályaművek jelentek meg:


Kecsmár Szilvia: DIÓHÉJBAN

Telléry Márton: MÉREG

Inczédy Tamás: GONDOLKODOM, TEHÁT PINGVIN

Miklós Ágnes Kata: FUSS EL VÉLE

Körösényi Dániel: EGY FASÍRTSÜTŐ FELJEGYZÉSEIBŐL

Tóth Réka Ágnes: FÉSŰ NÉLKÜL

IDILLIA

Idillia történelme hosszú. Hosszabb, mondják, mint más történetek.
A szakértők eltérően vélekednek róla, hogy mindig idilliaiak éltek-e itt,
vagy idegenek, akiket csellel vagy erővel idilliesítettek.
(S ez szerencse nekik.)
De a más népek tengerében Idillia még áll.
Büszkék is rá nagyon. Afféle közvagyon ez a tudat.
Évszázadok mocskától (amit lemosni oly sokan akartak) Idillia
csak erősödött. Jöttek-mentek tatárok-törökök,
lézengő ritterek, idegenszívű besték:
mind a hasznot, a lehetőségeket lesték
De ma már minden ünnep veszteség-lajstrom.
Idillia, sajnos, beteg. Hadirokkant. Gránátok tépték szét a lábát,
hírneves orvosok amputálták. Azóta fantomfájás kínozza.
Újabb és újabb doktorok jönnek, új gyógyszerekkel, diétával, böjttel
vagy műtéttel. Mind szidja a régit. Minden módszerhez más az anamnézis.
Átírt történelem. Új mankó, passzentosabb műláb.
A múlt narkotikum Idilliában.
Az ügyeletes orvos nem őrült tudós: remek szakember.
Mosolyog, biztatóan.
„Túl vagyunk már a nehezén. Még egy kis akarat, hit a gyógyulásban, és ígérem:
minden rendben lesz Idilliában.”
És szabnak újra meg újra múltat, nézőpontokat.
Mindegyik idilliaibb. Mindnek van mellékhatása, és egyiktől sem nő ki Idillia lába.
Idillia történelme hosszú. Hosszabb, mondják, mint más történetek.
A doktorok szívesen látják íves lázgörbének – nem az.
Korokra bomló kórtörténet inkább,
sok műhiba, elbukott kísérlet.
Nincs a dologban teleológia.
Kórházi papucsban, frottír köntösében
Csak riadt páciens Idillia.

fotó | Henry E. Gilpin (1977)

Konok Péter írásai

Ezek a hallomások
mások.
Lassulások közbeni megnyikordulások
mind:
átcsuszamlanak sor-végeimen-közeimen fájósan,
nehézkesen.
Kevés vagyok nekik, lukacsos, gyenge muzsika.
Esetleges.
Péntek van-e vagy kedd éppen, ahogy morzsolom szét,
ragasztom össze szavaimat,
hirtelen nem is tudom;
azt hiszem.
Rohanvást alkonyodik s hideglelősen fú a
szél.
Már három óra van.
Tűzfényű hidegség sávja fut körös-körül a horizonton,
az égbolt alján merülőben.
Elszámolok hatig. Hétig is futja ma belőlem.
A világégés-fenyegetést festő képzelet úgy feszít ki most,
mintha alibim volna a szorongásra.
S ha nem,
talán csak tapogatódzás az egész, foltok, fejek, napok figuráival,
ha meg igen, mit számít?
Semmiképpen sem lehet
ez a versem-végem.
Hátha lehet, hogy nem lehet akármi,
és akkor
nem volt hibavaló annyit povedálni,
rakásra rakást rakva,
lesz még mire várni;
milyen nap is van ma?

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

Régen nem jártam itt, de ismerős minden: a monitor, az utolsó képernyőkímélővel, a billentyűzet, az egér; egy romos épület, félrebillent tetővel, simára koptatott lépcsősorral és elrepedt virágvázával… belépek, keresem titkos szobánkat, ahol találkoztunk néhanap, mi ketten a düledező ház szívében… olyan ez a hely most, mint egy kicsi múzeum, tele vitrinbe zárt emlékekkel, félhomály, a láthatatlan teremőr mindjárt rád szól, ha kopog a cipőd, pedig lábujjhegyen lépegetsz, aszimmetrikusan, mint a kulcslyukból kieső fény, a függönyök mögül beszűrődik ugyan a külvilág zaja, ám ez egy másik külvilágé, ahová te sohasem juthatsz el... igyekszel betartani a játékszabályokat: nem nyúlsz semmihez, de tényleg, nem hangoskodsz, nem fogdosod az üveget, nem hagysz nyomot sehol, és ellenállsz minden kísértésnek, ami arra csábít, hogy megbontsd a csöndet... kioldozd, akár egy összegubancolódott madzagot... tehát araszolsz óvatosan, fél szemmel kukucskálsz a por és a némaság paravánja mögé, remélve, hogy egyszer ismerős árnyék fut át előtted, s hogy utána eredhetsz, akárcsak régen... egy idő után kétségek fognak el, jó helyre tévedtél-e, hiszen itt minden mozdulatlan és halott, múlttemető: felcímkézett csókok és érintések csillognak, csupa Csipkerózsika az üvegkoporsóban; de a táblácskákat nem tudod elolvasni, mert ha közel hajolsz, lélegzeted elhomályosítja az üveget, az élő megöli a holtat, gondolod rémülten, és nem folytatod tovább, hanem a méltó menekülés módjain jártatod az eszed, az illedelmes távozáson (óvatlan firka a sarokba, hogy lássák, itt jártál, egy lopva elcsattintott mobilfotó, amit később felposztolsz egy idegen arcoktól és szavaktól hemzsegő üzenőfalra), úrias visszavonuláson... miközben végig arra gondolsz, a te hibád az egész, nem kellett volna idejönnöd, vissza, és besurranó tolvajként settenkedni a falak tövében… egy kattintás, a monitor elsötétül: vihar közeledik, a házat mennydörgés rázza, nézel körbe, de nincs hová bújnod; nincs hová, és főként, nincs már miért.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban

Visszahívlak. Ez volt, amit utoljára mondtam neked a telefonba. Hogy most éppen nem érek rá, tudod, a számlák, a szabadelvűek, a szerepek. Persze nem egészen így történt, hiszen ezeket a hivatkozásokat letiltottam magamban. Az egyiktől idegenkedtél, a másikkal szemben szkeptikus voltál, a harmadikról… én szégyelltem beszélni neked, bár te szeretted, hogy dolgozom, hogy a színháztól nem érek rá, de én meg nem akartam érezni a tehetetlenséget, hogy nem tudok tenni azért, hogy a színházak, a tönkretett rádió, a futószalagon működő szinkron – ahogy minden színész várja, sőt, elvárja ‑ hívjon téged.

És ha nincs hívás, nem tudunk fellépni. Nem tudunk vallani a világról, a világnak. Te a hívást vártad, ameddig erőd volt rá.

A megnyugtatóan magas tanulmányi eredmények és az új ebédbefizetési rend gyors ismertetése után a negyedikesek osztályfőnöke jótékonysági felhívást olvas fel: a budai általános iskola előterében a hét folyamán egy alapítványnak gyűjtenek tartós élelmiszert és ruhaneműt, iskolaszereket kérnek a keleti határszélen dolgozó szervezetnek. A szülők udvariasan hallgatják. Általános az elégedettség.

Különös véletlen: két hete éppen ennél az alapítványnál jártunk, közös programokat szerveztünk felnőtteknek, fiataloknak, gyerekeknek. Az egyik segítőnk, Rózsi, aprócska, kerekded cigányasszony. Az alapítvány segítségével jut alkalmi munkához, tartós élelmiszerhez, tüzelőhöz. A villanyórát is az ő támogatásukkal tudta visszaszereltetni, évekig áram nélkül éltek. A falu lakosságából három embernek van állandó munkája.

Amikor az alig tizenhét esztendős Fabrizio Del Dongo - korának és teremtőjének jellegzetesen romantikus karrieristája – nekihevülve keresi a gyors hőssé válást, és szinte bármit megtenne-kockáztatna, hogy tetsszen a tapasztaltabb Napóleon-katonáknak, Waterloo környékén egyszer csak átlőtt fejű emberbe botlik. A rémülettől és az undortól megdermed és egészen zölddé válik – „milyen piszkos a halott lába! Már lehúzták róla a bakancsot, s a testen csak az ócska, vérrel átitatott nadrág maradt“. De Fabriziónak muszáj úrrá lenni a rosszullétén, muszáj határozottnak és sokat próbáltnak mutatkoznia, mert fél, hogy kísérője és gyámolítója, a markotányosnő gyávának tartja. „Szállj már le a lóról, kisfiam!“, mondja az alig ismert nő, „szállj le, és szorítsd meg a kezét! Lássuk, visszaszorítja-e?“ És Fabrizio tétovázás nélkül engedelmeskedik, „azt hitte, az iszonyodástól rögtön meghal, de keményen megszorította a halott kezét. Aztán mintha megsemmisült volna – érezte, nincs ereje újra lóra szállni. A halott nyitott szemétől félt legjobban“ – és még annál is jobban, a legeslegjobban az asszony megvető véleményétől.

Korábban még jobban figyelt erre, és szégyellte is magát, hogy ezt csak bonyolultan tudja megoldani, volt, hogy pironkodva bumlizott néhány megállót, csak hogy találjon valami félreeső helyet, ahol nyugodtan végezheti a dolgát és könnyíthet magán, hiszen a mindennapos tevékenységét nem ott, és nem úgy végzi el, ahogyan mások – önhibáján kívül, ugyanis nem így akarta, de aki abba az élethelyzetbe kényszerül, úgy tengeti a napjait, ahogyan ő, az elmondhatja: egyáltalán nem akarta azt az életet, amibe sodródott, reggelenként, ha felkel – mindig esetleges, hol, s hogy felébred-e egyáltalán valahol, de ha a belei már mocorognak, akkor valószínű, új napra virradt, és nem fagyott meg, szóval, ha reggelenként felébred, igazán esetleges, mit csinál aznap, először is keresnie kell egy helyet, ahol rendbe szedheti magát, nyáron ez egyszerű, mert ott a Duna, de ilyen nyálkás időben jobb bemenni egy plázába vagy egy mekibe, ahol ingyenes a toalett, ahová csendesen besurranhat, és nem nézik ki, bár mindig résen kell lennie – volt, hogy a biztonságis azért rugdalta ki az épületből, mert felfigyelt a túl sokat búgó kézszárítóra, bejött, látta, hogy szárogatja a haját, ahol mások a kezüket, és már ki is penderítette, no, de a hajszárítás nem megy sürgősségszámba, viszont ha az alhas tájékán jelentkezik a feszítő érzés, tenni kell, és mihamarabb – de hol?, legjobb valami kiserdőt találni, mert a plázákat és gyorsbüféket hamar megrohamozzák a sorstársak, akik lábukat áztatják és a körmüket vágják a mosdókagylóban, és libasorban állnak a retyó előtt – jobb a peremkerületekben császkálni, a vasúti sínek mentén keresni egy elhanyagoltabb, bokrokkal takart területet, lehetőleg olyat, ahol minimális az esélye, hogy felismerjék, de amíg keresi a helyet, gyöngyöző homlokkal és iszamós háttal utazik a tömött buszon, az emberek tekintete már nem hozza indulatba, már senkinek a pofáját nem szeretné szétverni, mert megvetően bámul rá, csak örül, hogy szó nélkül utazhat, mindjárt eléri célját, csak bírja ki, örül, hogy ülhet, állva összecsinálná magát, a bélsár aztán rászáradna az egyetlen farmerjára, kidörzsölné a combját, és még az éjszakai szállóra se engednék be, még hetek múlva se.

fotó | Böszörményi Kata

Cserenkó Gábor írásai

Az új éra beköszönte immár minden kétséget kizáróan tény. Az információs társadalom eljövetelének mi sem lehet ékesebb bizonyítéka, mint azok a hírek, amelyeket feleségem erdélyországi szülőfalujából kaptunk a minap. Kis falu ez Erdély szívében, mindentől távol és mindenhez közel. Még néhány éve is az volt a dolgok rendes menete, hogy valamikor napközben az asszonyok beszaladtak a boltba, és a vennivaló mellett mindjárt szert tettek némi tájékozottságra, a közösség életéhez legszükségesebb információkra: ki hótt meg, kit kergetett el az ura, hol lehet napszámba menni, ki kinek lett haragosa vagy komája. A nevek és pozíciók napról napra változtak, de a kisvilág társadalmának bonyolult mintázatú szövetében az eligazodáshoz mindez létfontosságúnak számított – persze azon felül, hogy egyúttal hihetetlenül érdekes is volt.