Idillia történelme hosszú. Hosszabb, mondják, mint más történetek.
A szakértők eltérően vélekednek róla, hogy mindig idilliaiak éltek-e itt,
vagy idegenek, akiket csellel vagy erővel idilliesítettek.
(S ez szerencse nekik.)
De a más népek tengerében Idillia még áll.
Büszkék is rá nagyon. Afféle közvagyon ez a tudat.
Évszázadok mocskától (amit lemosni oly sokan akartak) Idillia
csak erősödött. Jöttek-mentek tatárok-törökök,
lézengő ritterek, idegenszívű besték:
mind a hasznot, a lehetőségeket lesték
De ma már minden ünnep veszteség-lajstrom.
Idillia, sajnos, beteg. Hadirokkant. Gránátok tépték szét a lábát,
hírneves orvosok amputálták. Azóta fantomfájás kínozza.
Újabb és újabb doktorok jönnek, új gyógyszerekkel, diétával, böjttel
vagy műtéttel. Mind szidja a régit. Minden módszerhez más az anamnézis.
Átírt történelem. Új mankó, passzentosabb műláb.
A múlt narkotikum Idilliában.
Az ügyeletes orvos nem őrült tudós: remek szakember.
Mosolyog, biztatóan.
„Túl vagyunk már a nehezén. Még egy kis akarat, hit a gyógyulásban, és ígérem:
minden rendben lesz Idilliában.”
És szabnak újra meg újra múltat, nézőpontokat.
Mindegyik idilliaibb. Mindnek van mellékhatása, és egyiktől sem nő ki Idillia lába.
Idillia történelme hosszú. Hosszabb, mondják, mint más történetek.
A doktorok szívesen látják íves lázgörbének – nem az.
Korokra bomló kórtörténet inkább,
sok műhiba, elbukott kísérlet.
Nincs a dologban teleológia.
Kórházi papucsban, frottír köntösében
Csak riadt páciens Idillia.
fotó | Henry E. Gilpin (1977)