Amikor az alig tizenhét esztendős Fabrizio Del Dongo - korának és teremtőjének jellegzetesen romantikus karrieristája – nekihevülve keresi a gyors hőssé válást, és szinte bármit megtenne-kockáztatna, hogy tetsszen a tapasztaltabb Napóleon-katonáknak, Waterloo környékén egyszer csak átlőtt fejű emberbe botlik. A rémülettől és az undortól megdermed és egészen zölddé válik – „milyen piszkos a halott lába! Már lehúzták róla a bakancsot, s a testen csak az ócska, vérrel átitatott nadrág maradt“. De Fabriziónak muszáj úrrá lenni a rosszullétén, muszáj határozottnak és sokat próbáltnak mutatkoznia, mert fél, hogy kísérője és gyámolítója, a markotányosnő gyávának tartja. „Szállj már le a lóról, kisfiam!“, mondja az alig ismert nő, „szállj le, és szorítsd meg a kezét! Lássuk, visszaszorítja-e?“ És Fabrizio tétovázás nélkül engedelmeskedik, „azt hitte, az iszonyodástól rögtön meghal, de keményen megszorította a halott kezét. Aztán mintha megsemmisült volna – érezte, nincs ereje újra lóra szállni. A halott nyitott szemétől félt legjobban“ – és még annál is jobban, a legeslegjobban az asszony megvető véleményétől.

Később, ágyúdörgés és az uralkodó politikusok szalonjaiban folyó ármánykodás közepette is legfőbb ambíciója, hogy megfeleljen a többieknek, hogy azt gondolják róla, amit gondoltatni szeretne magáról. Nagyravágyón azt akarja, hogy minél többen, sőt, kivétel nélkül mindenki elismerje elbűvölő egyéniségét, ezért néha akkorát botlik, hogy magának Stendhalnak mint afféle posztmodern szerzőnek kell bele (vagy ki?) szólni a történetbe: „Attól félek, ez a hiszékeny Fabrizio eljátssza az olvasó rokonszenvét; de végre is ilyen volt, miért hízelegjek neki? Neki miért jobban, mint másnak?“ Lángolás és agyafúrt simulékonyság szélsőségei közt hányódva azonban Fabriziót nem hagyja el a halott meztelen és piszkos lábának emléke. Az átlőtt fejű katona nyitott szeme mintha a vadromantikus történetvégben is kísértene: Clelia fogadalmában, hogy soha nem néz titkos szerelmére, gyereke apjára, Fabrizióra – didaktikus írói közlés nélkül is értjük, miképpen szövődnek-bogozódnak össze sors-meghatározó élmények meg futó benyomások, mindaz, amit az ember elé sodor a véletlen, amit képes vagy nem képes kihívónak érezni.

Mindenesetre Fabrizio halálos komolyan hisz a hősiességben, és igazán hős akar lenni. „Gyerekes lelkesedéssel“ bámulja Ney marsallt, „Moszkva híres hercegét“, „aki a bátrak bátra volt“; őszintén, végig szorong – egy jóindulatúnak látszó törzsőrmestertől meg is kérdezi: „igazi csata ez?“ – és el-elcsügged: „soha nem lesz belőlem hős!“; vagyis érvényesülési igyekezetéből még nem hiányzik, hogy a kor meg a maga ideáit kövesse. Amikor a menekülő huszár-társak, a testvéreinek érzett fiúk elrabolják drágán vett, remek paripáját, forró könnyeket ont – „lehet-e lelkesedni hitvány latrok között?“ –, a megfosztottságnál, a fáradtságnál és az éhségnél is jobban sújtja „az árulás“ – bizony, unos-untalan ilyen fogalmakat használ, és sohasem látja magát engesztelő iróniával, pedig Stendhal nekünk, olvasóknak megmutatja, milyen „kedves volt, amint a csatatér kellős közepén tolvajok után szalad“. Meglehet hát, hogy Fabrizio eljátssza rokonszenvünket, de a legridegebb erkölcs-ítész sem mondhatná cinikusnak. Ez tény, amit azonban világért sem szeretnék nosztalgiázásba fordítani.

Az, hogy valaki hisz a cselekedeteit irányító-magyarázó eszmékben, önmagában nem pozitívum – vadbaromságokban és közveszélyes teóriákban is lehet hinni –, meg aztán bármennyire is szenvedek a cinizmus uralmától, s még inkább attól, ahogyan a fejlett világbeli „elit“ (politikai, „szellemi“ egyaránt) gyakorlatban és szóban törvényesítette, nem ragadtatnám magam olyan kijelentésekre, hogy manapság masszívabb vagy nagyobb arányú a cinizmus hatalma, mint a 19. század első felében. Valószínűleg nem nagyobb, csak egy mai – persze kiválasztott, „arisztokrata“ – kamasznak még annyi lehetősége sincs, mint Fabriziónak, hogy kinyilvánítsa rebellis hitét és bizonyítani próbálja bátorságát. Bajtársakra meg végképp nehezen találhat – hol a baj, amiben társakkal osztozna, akiknek szeretne megfelelni, és szemükbe nézve találgatni, hogy mit gondolnak róla?; igaz, így csalódás sem érheti: miféle „árulást“ tapasztalhat egy mai tizenhét éves? Marad akkor a halott csupasz és piszkos lába – olyat alkalmasint a hétköznapok csataterén, az utcán is láthat.

fotó | hvg.hu | index.hu