Más volt még a világ, az ország, és benne a kis, igyekvő falu a völgyben, mikor valaki, talán eljövendő mézek édes ízére gondolva, elültette a hársmagoncot; persze lehet, hogy csak a szél hordta oda a magot, minden rendszer nélkül, ahogy szokta. Apró fácska volt, mikor Deák vonakodva meghozta döntését, és mit nekik Kasszandra-levél, a fa és az új társbérletbe költöztetett ország egyaránt gyarapodni kezdett. Sudár, erős fiatal fa volt már, mikor megépült mellette a vasút, hogy a felszakított hegyekből régvolt fák szénné kövesedett tonnáit a mindinkább füstköd-lepte városba szállíthassák. A hársfa minden nyárelőn illatárral csábította a méheket, minden télelőn elhullatta leveleit, és növekedett.
Növekedett körülötte a falu is, nett tisztviselők hagyták ott a város füstös levegőjét, nett házakat építettek, miközben a vasút két végpontja körül egyre komorabban burjánzottak a gyárak és a bányatelepek. Egy nyáron, mikor virágai már elhullottak és lassan beértek a magok, eljövendő hársfák gondosan becsomagolt ígéretei, felhívást szögeztek a törzsére, és a felpántlikázott vonatok éneklő, boldognak látszó, részeg férfiakat szállítottak, harsogott a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”. Egy jól öltözött, nett tisztviselő arról szónokolt a hársfa tövében, hogy mire a fa levelei lehullanak, hazajönnek a katonák. A virágok nőttek, a levelek hullottak, a vonatokon elhalkult, majd megszűnt az éneklés, csak a szén jött megint, meg elszürkült arcú jajgató sebesültek.