Ezek a hallomások
mások.
Lassulások közbeni megnyikordulások
mind:
átcsuszamlanak sor-végeimen-közeimen fájósan,
nehézkesen.
Kevés vagyok nekik, lukacsos, gyenge muzsika.
Esetleges.
Péntek van-e vagy kedd éppen, ahogy morzsolom szét,
ragasztom össze szavaimat,
hirtelen nem is tudom;
azt hiszem.
Rohanvást alkonyodik s hideglelősen fú a
szél.
Már három óra van.
Tűzfényű hidegség sávja fut körös-körül a horizonton,
az égbolt alján merülőben.
Elszámolok hatig. Hétig is futja ma belőlem.
A világégés-fenyegetést festő képzelet úgy feszít ki most,
mintha alibim volna a szorongásra.
S ha nem,
talán csak tapogatódzás az egész, foltok, fejek, napok figuráival,
ha meg igen, mit számít?
Semmiképpen sem lehet
ez a versem-végem.
Hátha lehet, hogy nem lehet akármi,
és akkor
nem volt hibavaló annyit povedálni,
rakásra rakást rakva,
lesz még mire várni;
milyen nap is van ma?