Rembrandt | Tulp mester anatómialeckéje | 1632 (részlet)

2. RÉSZ

... Lehet, hogy a rablásért elítélt és felakasztott Aris Kindt holttestére Rembrandton kívül senki egyetlen pillantást sem vetett? A megfestett holttestre sem?
A nyilvános boncelőadáson Tulp mester és hét (nem fiatal) hallgatója szerepelt: megmutatták a kortársaknak és az utókornak a tudomány ünnepére öltött puritán pompájukat; az előadó kalapja és ékszere már-már hivalkodó. A társadalom értékrendje szerint a köztiszteletben álló doktor fejedelmi öntudatát nem is horzsolhatta egy bűnöző kínlódásának nyoma.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

2. RÉSZ

Shaftesbury szétnézett a lakásban. Észrevette, hogy hiányzik a gyertyatartó és a kihúzhatós műanyag pohár, a fali szőttesek helyén fehér foltok éktelenkednek. Eddig rendben is volna – gondolta mohón. A lemezjátszó tetejét felemelte: vastagon állt rajta a por. Helyes, lemezeket sem hallgatunk ma. Eltűntek az üres gyógyszeres dobozok, a fáslik. A katamarán árboccsúcsát nem ellenőrizte, ebben biztos volt. Tehát minden rendben. Úgy, ahogy hagytam. Kiment a konyhába, kiemelte a sütőből a fasírozottat és felfalta a maradékot. Máskor jobb – piszkálgatta a foga közé szorult húscafatokat.

Egy sárga,
tenyérnyi platánlevél,
talán slágerbe sem való való,
nem versbe,
és mégse mondhatom, hogy provokáció
lett volna,
úgy pottyant pont elém,
ráadásul a napos hegy
északi felén.
Ez az “én” különben máris mellőzhető,
marad egyszerű megfigyelő,
mert az úton
most bukkan fel a főszereplő,
egy pöffeszkedő,
vastagon kimázolt, kövérke nő,
töpörödött kutyával;

A konferenciakitűző 5,7 x 9 centiméteres műanyag téglalap, amelyből kivesszük a gyári, üres papírlapot, majd oldalról belecsúsztatjuk az előre kinyomtatott névkártyát, és már csippenthető is öltönyhajtókára, ingzsebre, vagy hobósan, akár farmerünk övtartó karikájára is. Darabja 110 forint abban a papírboltban, ahol egy családias hangulatú szakmai konferencia számára doboznyit vásároltam.
„Úgy varázsoltam bele a neveket, hogy meghagytam az üres papírt, hátha ’másodhasznosítják’ a résztvevők” – dicsekednék az egyik szervezőnek, de nincs nála sikerem. „A hollandok – mondja – az esemény végén visszakérik ezeket, egy kitűzőt akár több tucatszor is használnak. Talán ezért olyan gazdagok.”

Azt mondja, egy idő óta úgy érzi,
a tetteihez legelőször is bátorságot
kell gyűjtenie. Csak az a baj, hogy
amikor tettekről beszél, nem egy
hófödte hegycsúcs meghódítására
gondol, s még csak arra sem, milyen
volna száguldó vasúti kocsik tetején
állva egyensúlyozni. Tett az, mondja,
ha reggel felkelsz az ágyadból – tett
az, amikor a másik szeme közé nézel,
és köszönsz neki vagy bemutatkozol.
Ehhez kell a bátorság. Hegyet mászni,
rázkódó vagontetőn szédelegve tűrni
az acsarkodó szél harapásait: semmi.

Bálint Endre | Kompozíció négy fekete figurával

Csengery Kristóf versei

Infláció volt – kezdődik a történet –, az vitte el apai nagyapám éveken át kuporgatott, nehezen megtakarított pénzét, amivel a családja szerény megélhetését ígérő boltocskát vett volna. Egy skatula gyufát sem tudtunk venni belőle, mesélte apám, dramatizálta nagyanyám. Nagyapám, aki nem ismerhetett engem, az én jövőmre is gondolt. S most én gondolok rá. Rövid betegeskedés után családja körében halt meg. Abban az időben szégyen lett volna „szeretetotthonban” bevégezni. Ma? Színes a paletta, széles a skála. Ötcsillagos szállodai pucc, kis felárral, vagy húgyszagú, elfekvőre emlékeztető többágyas tömegszállás, tisztességesnek mondott ellátással, s a kettő között bármi. Például F. G. helyzete. Róla mesélek.

Mielőtt lefekszel, tanácsolta apám, készíts egy pohár limonádét vagy szörpöt a kisszekrényre, az ágy mellé. Ha éjszaka felébredsz, ihatsz. Ez megtetszett. Minden este kotyvasztottam egy pohár limonádét. Azt szerettem legjobban. A csapvizet meg sem bírtam inni. Szóval limonádé a kisszekrényen (úgy emlékszem, kisszekrény volt), és jöhetett akármilyen rémálom, jöhettek darazsak, szörnyek, jöhetett fulladás – ha felébredtem, lelkesen ittam. Már ha megpillantottam a pohár homályos körvonalát, tudtam, védve vagyok. Ez itt az ágyam. Ez már az ébrenlét. Megmenekültem.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

1. RÉSZ

Vesztettünk, mondta rekedten maga elé Bolingbroke, aztán felállt, az ablakhoz támolygott, és mint aki végleg lemondott mindenről, kinézett a néptelen Nagyvárad térre. Nem maradt más lehetőség számára, mint hogy összeszedje a fegyvereket, és megpróbálja menteni a bőrét. A nagy, kék táskába bedobálta a gyertyatartót, a kihúzhatós műanyag poharat, néhány fali szőttest, utolsó bakelitlemezeit, és – némi bizonytalankodás után – a számítógépe klaviatúráját.
Ilyenkor nem szabad megállni, leülni, révedezni, bánni az elkövetett kapitális hibákat. Rágódni a dolgon. Ha eddig nem gondolkozott pontosan, hát ezután sem teszi. Megpróbál helyette dolgozni, azaz a megelégedettség reménye nélkül cselekedni. Ez segíthet, bár az összeomlást már semmi sem állíthatja meg. De megmenekülni is kemény munka. Az ajtóból még visszanézett, igen, mindent úgy hagy maga után, ahogy találta.

Rembrandt | Tulp mester anatómialeckéje | 1632

1. RÉSZ

Gy. tíz esztendeje él pacemakerrel, leszázalékolt, de minden munkát elvállal, mert sok emberről kell gondoskodnia. Hetek óta a szokásosnál is jobban fullad, háziorvosa szívultrahangot javasolt, a rendelőben köntörfalazás nélkül megmondták, hogy két és fél hónapot kell várnia a vizsgálatra, de ha szán erre százezer forintot, akár azonnal megcsinálják...

Hol a halál helye az életünkben? Vagy inkább az élet helye a halálunkban? Az élet folyamatos, elővételezett halál? Vagy épp folyamatosan elodázott, elkerült, lekésett halál? A halál pontos. Ott van minden randevún, az óráját nézi, idegesen fel-alá jár. Mi pedig notórius késők lévén többnyire nem érünk oda.
Belefúrunk a villanyvezetékbe, tiplit a lyukba, abba csavar, a fal bontásakor derül csak ki, hogy már három éve nem kellene élnünk. Az utolsó pillanatban befékezünk, észrevesszük a kikanyarodó kocsit a szembesávban. Biztos, ami biztos, megmutatjuk még a gombát a szakértőnek, pedig apuka igazán ért hozzá, negyven éve szedi. Bőszen lapátoljuk ki a sittet a felújítandó alagsorból, egyszer csak kigördül elénk a mindeddig alvó, hibátlan, háborús tojásgránát: a kiérkező tűzszerészek fejüket csóválják.