Mielőtt lefekszel, tanácsolta apám, készíts egy pohár limonádét vagy szörpöt a kisszekrényre, az ágy mellé. Ha éjszaka felébredsz, ihatsz. Ez megtetszett. Minden este kotyvasztottam egy pohár limonádét. Azt szerettem legjobban. A csapvizet meg sem bírtam inni. Szóval limonádé a kisszekrényen (úgy emlékszem, kisszekrény volt), és jöhetett akármilyen rémálom, jöhettek darazsak, szörnyek, jöhetett fulladás – ha felébredtem, lelkesen ittam. Már ha megpillantottam a pohár homályos körvonalát, tudtam, védve vagyok. Ez itt az ágyam. Ez már az ébrenlét. Megmenekültem.

Apám gondoskodása persze rafinált volt. Figyelmét éreztem minden kortynál, de a limonádét magamnak kellett elkészítenem. Alakítsd ki ezt a szokást, javasolta, és én kialakítottam. Nagyjából ennyit tudok azóta is a nevelésről, ehhez tartom magam. Igaz, általában lusta vagyok limonádét kevergetni, beérem egy pohár vízzel – ugyanis ma már megiszom a vizet.

Szeretem a vizet.

Egy ideje matracon alszunk, kisszekrény nincsen. Óvatosnak kell lenni, hogy a pohár víz megfelelő távolságba kerüljön, ne rúgjam fel, ne szabálytalankodjak. Figyelni kell. Mégis el-elfelejtek inni éjszaka, akkor is, ha álmomban megszomjazom. Amikor felriadok egy nehéz álomból, inkább kiosonok a szobából és cigarettára gyújtok. Reggelre aztán száraz a szám, a pohár víz persze már fogyaszthatatlan – bele ne kortyoljak. Aztán rendszerint megfeledkezem az egészről, és este újabb adag vizet teszek oda magamnak. Sokasodnak a padlón a poharak, mint egy véletlen emlékmű alkatrészei.

Mi készül így?

Különben úgy emlékszem (vagy úgy szeretnék emlékezni?), apám magának soha nem készített innivalót az ágya mellé éjszakára. Miért? Mostanában ritkábban álmodok vele, de egyszer megkérdezem.

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban