Hol a halál helye az életünkben? Vagy inkább az élet helye a halálunkban? Az élet folyamatos, elővételezett halál? Vagy épp folyamatosan elodázott, elkerült, lekésett halál? A halál pontos. Ott van minden randevún, az óráját nézi, idegesen fel-alá jár. Mi pedig notórius késők lévén többnyire nem érünk oda.
Belefúrunk a villanyvezetékbe, tiplit a lyukba, abba csavar, a fal bontásakor derül csak ki, hogy már három éve nem kellene élnünk. Az utolsó pillanatban befékezünk, észrevesszük a kikanyarodó kocsit a szembesávban. Biztos, ami biztos, megmutatjuk még a gombát a szakértőnek, pedig apuka igazán ért hozzá, negyven éve szedi. Bőszen lapátoljuk ki a sittet a felújítandó alagsorból, egyszer csak kigördül elénk a mindeddig alvó, hibátlan, háborús tojásgránát: a kiérkező tűzszerészek fejüket csóválják.
Már vagy fél órája halljuk folyamatosan a hátsó kertből az artikulálatlan, hörgő sivítást. Az anyád istállóját, te mocskos, francos dög, üvöltözik a szomszéd. A disznó csak nem akarja az igazságot. Ha az első szúrást rosszul találja el a böllér vagy a házi böllér-imitátor, mondjuk Öregjocó, aki élből mindenhez ért, akkor a küzdelem kilátástalanná válik. Ömlik a vörös iszap a sebből, mindenki munkásruhája csurom vér, a disznó másfél mázsa tömör izom, vonaglása közben simán felken a falra egy-két termetesebb szakit, a csonttörés veszélye sem kizárt.
Fiam nem bírja, bezárja az ablakot, befogja a fülét. Süvöltő, bugyborékoló hang a kerítés túlfeléről, nem szűnő, cseppfolyós halál a levegőben. Elönti a gyepet, melyet az első fagyok fonnyasztanak, nyírni már nem kell, még szépen zöldell. Elönti a kertet, amelynek fűzlombjain két templom tornya tűnik át, két égre bökött mutatóujj – egy kövérkés, barokk, egy csontos, kérges, román kori. Korán érkezik a sötét, az égen lassan nyúlósodik egy csalóka rózsaszínű sáv.
