HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

6. RÉSZ

Egyszerre zúdultak ki a fülke ajtaján mindnyájan. Bolingbroke valahogy mégis társai elé zuhant, így őt valósággal kilökték a járdára. Ijedten sikoltozott, de nem a fájdalom, hanem a táska elvesztése miatt jajveszékelt. Ekkor azonban óriási hullám csapta arcon őket, és lendítette vissza testüket a fülke felé. Szemük nem sós víztől homályosodott el, hanem váratlan látványok tömkelegétől. Az utca ugyanis egyik pillanatról a másikra megtelt emberekkel. S a megnyugtatóan embermentes űrbe vetett zuhanásuk, rohanásuk fennakadt a járókelőkön. A virágboltból dúsan kifestett és gazdagon felékszerezett nő és hosszú fehér ballonkabátot viselő férfi lépett ki, a bolt elé pakolt cserepek között többen válogattak. Egy villanyszerelő csapta be éppen autója ajtaját és ugrott fel a járdára. A trafikba cigarettáért szaladt át a szomszéd büféből a szakács, és éppen szembejött az óriás, aki mindig szembe jön.

wordle.net

Decemberben, Mikulás napján májusi nevekre jó gondolni. Messze van még, sőt, hideggel is járhat: akkor jönnek a fagyosszentek. A híres Pongrác-Szervác-Bonifác. A távozásuk után szoktam csak Rómába indulni, nehogy ott kapjanak el.
Tavaly egy álmatlanságtól kínzott éjszaka után (a házban éjjel betörőket kergettek) elég későn ébredtem. Valamelyik „fiatalosan vidám” (értsd: felröhögésekkel fröcsögő) rádióműsorban túlkoros kamaszhang feleselt a fagyosszentekről egy másik túlkoros kamaszhanggal. Az egyiknek mély, reszelős, a másiknak fisztulásan vékony volt a hangja. „Sziasztok! Elképzelni sem tudom, hogy ma valakit Pongrácnak, Szervácnak vagy Bonifácnak hívjanak… bár Bonifácnak még talán igen… Mindenesetre kérem az ilyen keresztnevű hallgatókat, minél hamarabb telefonáljanak be hozzánk… addig is zene, utána ismét jelentkezem. Maradjatok velünk, Dunakeszi Misit hallottátok”. (Vagy Udvarnoki Gyuszit mondott?)…

– Mi van, tanár úr, ízlik a döglé? – szólt oda a menzán vegetáriánus tanítványom, míg békésen eszegettem húslevesemet. Na tessék, ide vezetett közvetlenkedésem, a tegeződés, s hogy együtt cigerattáztam, söröztem velük. Így nyirbálják nem létező tekintélyemet. Igaz, a diáklány nem sokkal fiatalabb nálam, tehetségesnek, és még annál is többnek: egyéniségnek tartom – ott eszi a fene a tekintélyemet, itt eszem ezt a fene döglevet.

John Hurt Winston Smith szerepében (Michael Radford | 1984).

CSOPORTKÉPEK

Hérakleitosz szerint az alvóknak külön világaik vannak, míg az ébren lévőknek egy és közös a világuk. Csábító gondolat, hogy a művészet ébreszt, a propaganda pedig elaltat bennünket. Csábító gondolat, hogy a művészet afféle finom olaj, mely nem keveredik a propaganda piszkos vizével, s ebben az igazságra hasonlít. Ám a modern propaganda legfontosabb eszköze az összefüggéseiből kiszakított, majd más kontextusba állított valós tény. Nem jár több szerencsével a függetlenségére büszke művészet sem. Megfelelő összefüggésbe helyezve jóformán minden megnyilatkozását ki lehet forgatni, fel lehet használni, eszközzé lehet tenni. A pokolba vezető út itt is jószándékkal van kikövezve. A művek átértelmezésére kiváló eszköz az internet, mely igazi tömegmédium, s a korlátlan idézhetőség és a hipertextualitás révén igen erős kontextualizáló ereje van.

Hiába tudom,
hogy a krumpli meg a csúzli
csak mint u-t és ú-t és i-t
hordozó hangalak
esik egymáshoz közel, már-már
egybe,
de különben külön áll,
kinn és benn egyaránt, és egyáltalán
nem esendő; már megesett tény
képeit hívja – gyertek elő –,
a vers pedig, lám, esengő,
tekergő ritmus csupán,
középre zárt szabad
sorok tölcsére,
játék,
ugyanis közben, máris:
a krumpli meg a csúzli
valamilyen értelemben
összebotlik
egy felderengő, gyerekkori történetben;

Gyerek vagy és félsz. Hát nem is nézel oda!
Égen himbálódzó csillék: sárga, türkiz,
piros, kék, zöld objektumok lakják (kik soha
nem hagyhatják el) a télre néző szűk kis

szoba légterét. Lengőhinták, cérnára
fűzött papírmadarak a szavak. Ernyő
nyílik. Fény feszül: „a kötéltáncos álma
áll azon”. S egy mondat gazdátlan tör elő:

HAGYMALEVELEK

Öcsémuram, kedves Kelemen!

Előző levelemben a hidegről panaszkodtam, s ámbár azolta beköszöntött Szent Márton nyara egy kis enyhüléssel, már múlóban, csak a sült lúd csontjai maradtak a nagy pecsenyéstálon.
A vereshajú Hajléktalan is ázik-fázik felhajtott nyakú kiskabátjában, mondaná is öreganyám: Eljött immár Simon Judás, jaj te neked pőre gatyás. Hétköznap este a Lidinél lézeng – így mondják felénk a nyelvtörő nevű áruházat –, vasárnap a templom előtt. Nappal nyilván alszik valahol, lehet, nem is igazi hajléktalan. Akadozó nyelve, zavaros szeme és a nyomában terjengő szagok nem hagynak kétséget afelől, hogy mit kezd az elkunyerált bevásárlókocsik perselyéből kiszedett pénzzel.

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

5. RÉSZ

Shaftesbury ért először a telefonfülkéhez, de nem nyitott be. Tindal nagy vizes denevérként vánszorgott, s amikor utolérte, pár pillanatig Shaftesbury-re dőlt, mint aki a szent cél érdekében kész akár elájulni is. Bár még zihált, nem érződött semmilyen gyengeség a hangjában, amikor beszólt a fülkébe a résnyire nyitott ajtón.
– Maga az Cherbury?
– Miért, nem engem hívott?
– A hangja kicsit megváltozott, mióta nem beszéltünk.
– Igen, engem a magáéra emlékeztet.
– Engem is.
– Jöjjenek már be!

Míg élt, azt hiszem, soha nem mondtam
neki, hogy szeretem. Nem tudom, miért
hallgattam erről, talán szeméremből. De
amikor haldokolni kezdett, az utolsó egy
hónapban gyakran voltam a közelében, és
a szokásos tevés-vevés, etetés-itatás, párna-
frissítés, vécére kikísérés mellett (istenem,
azok a borzalmas vécék) egyetlen fontos
foglalatosságomként a fülébe sugdostam
százszor és ezerszer: szeretlek, szeretlek,
nagyon szeretlek. Átszakadt köztünk egy
gát, áradhatott az érzelmek vize, hetekkel
a halál előtt, szabadon. Azt azonban nem
képzeltem, hogy ezzel bármit jóvátehetek.

Csengery Kristóf versei

Fekete Nagy Béla | Fatemplom

Tegnap a 7-es buszon felfigyeltem egy lányra - igen, nevezzük lánynak, márcsak azért is, mert számomra mindenki lány, aki fiatalabb nálam, lehet akár 20, vagy 30 éves, és a lány-ság a nő-séget is magában foglalja, ahogy ezúttal is – vagyis maradok a Lány-nál. A 30 körüli Nő három méterre tőlem állt a 7-es gyorson, és fintorgott.


Diákkoromban meleg nyári estéken, amikor a hőség elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon. A házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján szóltak a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” És a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.”

Hull a hó a városra, megfagyott menyasszonyok a fák, és az utak megtelnek lépésben araszoló, különös járművekkel, melyek mindenre hasonlítanak, csak járművekre nem. A levegő hideg, akár a tükör; a megállókban várakozók lélegzetei előbb elhomályosítják, aztán mindenféle neveket irkálnak rá. A türelmetlen tömeg jó szokása szerint behúzódik a plexifalú kicsiny házakba, és reménykedik, hogy a távoli ködben felsejlő alaktalan tömet az ő autóbusza lesz; az övé, senki másé.

Hogy a terecskét körbevevő házak lakói is tudják, miért sorakoztak fel munkagépek az ablakuk alatt és miért ébrednek minden reggel bármely vekkert lepipáló csörömpölésükre, arról a „Tereprendezési munkálatok” feliratú tábla gondoskodott. A nyár folyamán felmerülő egyéb kérdésekre ugyancsak ez a két szó felelt. Soha, sehol nem láttam ilyen intenzív közmunkát, mint itt, az önkormányzati választásokat közvetlenül megelőző időszakban. Nem csupán markoló hányta a földet, betonkeverők hada keverte az irdatlan mennyiségű betont, teherautók hordták a követ valamely távoli kőbányából, a munkásokat is hajtotta láthatatlan vezetőjük, hogy erőltetett tempóban szépítsék a jobb napokat látott – de régóta csak virágzó-termő cseresznyefájával büszkélkedő parkot. Ebédidőben sem tudtam úgy elhaladni a kordon előtt, hogy üldögélő embereket lássak. Hajnaltól sötétedésig küzdöttek az elemekkel: a földdel, a vízzel, a tűzzel. Az idei szokatlanul esős és elviselhetetlenül forró nyárban vörösre égett, meztelen háttal cipekedtek, csákányoztak – hol izzadtság csurgott bőrükön, hol az égből érkező víz.

Rómában esni fog – állítják egybehangzóan az internetes időjárásjelentők, márpedig ők csak tudják, hiszen műholdjaik rezzenetlen, vigyázó szemén tükröződik minden kósza felhő, légörvény, talán minden egyes esőcsepp is, ami a Város fölébe ér. Rómában holnaptól esik – így a verdikt, márpedig én épp oda készülök: Délre, az örök csizmaszárra, ahol még sohasem jártam.

A pusztítást az osztrogótok kezdték, még 537-ben, Róma ostromakor, amikor lerombolták a vízvezetéket, hogy térdre kényszerítsék a város védőit. A pompás fürdő, amely egyidejűleg ezerhatszáz vendéget tudott fogadni, ahol egyetlen nap alatt tíz tonna fát tüzeltek el a víz melegítéséhez, amelynek kupoláját, mozaikjait, szobrait, szökőkútjait és óriási kertjét generációk csodálták, egy pillanat alatt, mindörökké szellemtanyává lett, még ha egykoron öt éven át kilencezer ember építette is. Elképesztő méretű termeit, amíg be nem omlottak, egy ideig még használták (a vízmelegítésre szolgáló alépítményeket állítólag még a 19. században is működtették), de aztán elérte minden antik középületek sorsa: kőbányaként szolgált a középkorban újrainduló építkezésekhez. Faragott oszlopai főúri palotákba és templomokba, márványkútjai díszkertekbe és hivalkodó terekre kerültek, tégláit és nagyméretű köveit falazóanyagként hasznosították. Pontosan ezer évvel a gótok rombolása után kezdte ásatás és feltárás ürügyén tovább rabolni az immár föld alá került épületegyüttes megmaradt műkincseit III. Pál, a Farnese pápa, így utaztak például a legszebb szobrok egészen Nápolyig.

USZKVE

Két vállam félvállra venni,
nem ferdülni,
meggörbülni
(testileg sem):
mesés program.
Rímhez elég,
uszkve hat gramm,
hallható.
De a humorérzék szintje,
ha egeket ver is szinte,
meddig tart meg,
mire jó?

Moholy-Nagy László festménye

HAGYMALEVELEK

Édes Kelemen Öcsém!

Remélem, hogy soraim jó egészségben találják Kiedet. Mink megvolnánk, bár hol itt , hol ott hasogat a csúz meg a köszvény, de nem akarok panaszkodni, rosszból kijut a fiatalnak is. Kiedéknél a tenger partján biztosan jobb idők járnak, talám még feredőznek is, mink azonban azolta, hogy Kisasszony havábul kijöttünk, fűtünk.

Elindulhatsz bármelyik év bármelyik
napján, lehet reggel, dél vagy este, és
az sem számít, fúj-e a szél, zuhog-e
az eső vagy éppen süt a nap. Vihetsz
magaddal táskát és benne elemózsiát,
de korgó gyomorral is nekivághatsz.
Ölthetsz vízhatlan kabátot, húzhatsz
csizmát, de ha úgy alakulna, egy szál
ingben, mezítláb is búcsút mondhatsz
az otthoni tájnak. Lehetsz felkészült
és készületlen, gonddal mérlegelhetsz
égtájat, irányt, és dönthetsz találomra
a kereszteződéseknél. Legvégül úgyis
célba érsz – ez az egyetlen bizonyosság.

 Csengery Kristóf versei

Bernáth Aurél | Tél

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

4. RÉSZ

Sahftesbury és Tindal a Haller utcán baktattak a Duna felé. Sahftesbury szerzett valahol egy zakót, de meztelen felsőteste minduntalan kivillant a dupla gombsor mellett. Megközelítették azt a valamit, amit szolid polgári megjelenésnek gondoltak, ha nem is érték el. Tindal búvárruhája ezt nem tette lehetővé. Feltűnést ugyanakkor nem keltettek, hiszen tökéletesen kihalt volt a város. Arról vitatkoztak, mit jelent Toland eltűnése.

Shaftesbury szerint Toland meghalt. Tindal, aki utoljára látta, állította: Toland él.

„Harminchárom éves vagyok!...” – ordítja egy férfihang az utcán. Erre ébredek. Felülök az ágyban. A digitális óra számlapja 2.45-öt mutat. Az utcáról behallatszó ordítás többször ismétlődik, egyre távolabbról. Nem mondhatom, hogy összeszedem gondolataimat, mert – nincsenek. Megelőző álom sem ösztönöz folytatásra; mélázásra, szimbólum-fejtésre, megmerülésre a múltak kútjában. Egyedül vagyok a harminchárom éves férfival, s csak kis idő után latolgatom, hogy részeg vagy valamivel összetettebb szenvedélyű drogos haladt-e el ablakom előtt. Mintha nem volna mindegy.