„Harminchárom éves vagyok!...” – ordítja egy férfihang az utcán. Erre ébredek. Felülök az ágyban. A digitális óra számlapja 2.45-öt mutat. Az utcáról behallatszó ordítás többször ismétlődik, egyre távolabbról. Nem mondhatom, hogy összeszedem gondolataimat, mert – nincsenek. Megelőző álom sem ösztönöz folytatásra; mélázásra, szimbólum-fejtésre, megmerülésre a múltak kútjában. Egyedül vagyok a harminchárom éves férfival, s csak kis idő után latolgatom, hogy részeg vagy valamivel összetettebb szenvedélyű drogos haladt-e el ablakom előtt. Mintha nem volna mindegy.

Az ember mindenre okokat, motívumokat keres, húzódozik elfogadni egy kijelentés egyszerű, tömör valóságát. „Mi ólálkodhat mögötte?” – kacérkodik a logikába lendült éjszakai agy, hiszen hogy valaki harminchárom éves, az magánügy, de lehet persze hangos ünneplésre méltó évforduló. Jelen esetben hely és idő dramaturgiája ugyan kissé szokatlan, de hát az a korombeli vesse rá az első követ, aki nem vágyakozik arra, hogy elkiálthassa: „harminchárom éves vagyok!”
A lassan világosodó elme aztán óhatatlanul és természetszerűen hozzákezd önmaga harminchárom éveinek leltározásához. Elkövetett, majd el nem követett tettek villannak fel. Elodázások a jövő számlájára, feloldhatatlan és immár jóvátehetetlen mulasztások, kellett volnák gyötörnek a visszhangtalan éjszakában. Érdekes, hogy éjszaka a lelkiismeret sötétebb rétegekben kutat. De hát – sötét van. Az éjszaka legalább logikus és hűséges önmagához. Vajon célja volt-e ablakom alá vezérelni a magányos, harminchárom éves embert, és mindjárt transzcendens gondolatok sűrűjébe lökni?
Már múltam mélységeiben járok, amikor mentőautó szirénázása hasít az éjszakába. Elszáguld ablakom alatt, s úgy három-négy sarokra tőlünk megáll.
Szorongva reménykedem, hogy a férfi valóban harminchárom éves.

Handi Péter írásai