Diákkoromban meleg nyári estéken, amikor a hőség elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon. A házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján szóltak a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” És a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.”
A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. Felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat rádióösszeköttetés kapcsolt a városokhoz, így a segélyhívás és az életmentés leghatékonyabb eszköze lett.
A hatvanas években láttam egy filmet, az volt a címe: Ha a világon mindenki ilyen volna. Arról szólt, hogy a Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben megbetegszik a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem evett a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, elmondja a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni. A szakács nagy nehezen leadja a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül eljut a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép viszi a hajóhoz, de ehhez át kell repülnie a NATO légterén. Az összes nyugat-európai lokátorállomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép… A mese szép, állítólag valami valóság alapja is volt.
Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és mindenhová beférkőzhetett. Már nem volt féltve őrzött bútordarab, nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen mellé ülhet a hallgató, sőt, az egész család; már nem gyönyörködött senki a színes skálában, a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, és a bőr alá plántálva, még az agytekervények közé operálva is lehet rádiót működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is. Parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató masinától a távirányítású robbanószerkezeteken át a célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma az egykori csoda. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban.
