– Mi van, tanár úr, ízlik a döglé? – szólt oda a menzán vegetáriánus tanítványom, míg békésen eszegettem húslevesemet. Na tessék, ide vezetett közvetlenkedésem, a tegeződés, s hogy együtt cigerattáztam, söröztem velük. Így nyirbálják nem létező tekintélyemet. Igaz, a diáklány nem sokkal fiatalabb nálam, tehetségesnek, és még annál is többnek: egyéniségnek tartom – ott eszi a fene a tekintélyemet, itt eszem ezt a fene döglevet.

Elvégre én tanítom őket efféle frivolkodásokra, hogy mindenben lássák meg a szerelmet és a halált, sőt, többnyire a kettőt együtt. Ismerjék fel, hogy tapad a meztelen csiga nyákos vonzalommal az egykor elevenen zsongó mészüledékből készült kőkerítésre, hogy üt ki a rothadó, varacskos törzsön üde punk-tarajjal a moha, s milyen a halott szomszéd földmélyi kőolajból párolt gumicsizmája a teraszon: az öreg utánahalt asszonyának. Habzsolva felemészti itt egymást minden, minden mindenbe visszaforog; igen, mint a húsgyári csirke menzai leve az én bendőmbe. Jó, ha egyszerre két parton áll a lábuk, mint a rhodoszi kolosszusnak, alfa és ómega, kezdet és vég, Isten és ördög. Elgaloppírozom magam így a langyos löttyöt kanalazva, magamhoz intem azt a lányt, és kitágítom a fejét rendesen. Tudományos kutatások bizonyították, hogy a növények érzik a zenét, és Mozartra például jobban növekszenek, hogy a kaktusz rejtélyes módon akár utána is halhat a gazdájának, hogy a levágott szárak ultrahangon túli ultrahangon sikítanak: életért könyörögnek. Te pedig felzabálod őket, a vegetáriánusok szadisták, mondom neki, és aki lenyírja a füvet a kertben, tömeggyilkos – patakokban csorognak a nedvek, hörgés-visongás hallatszik mindenünnen.

Láttam tanítványom tágra nyílt szemében a döbbenetet, és persze a kaján hitetlenkedést is, várta, hogy elütöm az egészet a szokásos röhögéssel, amellyel biztatom őket az életre, elhitetem velük, hogy az egész csak vicc, csak röhej, nem is igaz, meg hogy aki a halálról fecserészik, a bajuszát cibálja, arra nem vonatkoznak a gravitáció földbe húzó törvényei.
Bátorítottam őt is, hogy hallgassa a Buena Vista Social Club csempefogú, mindent szétricsajozó kubai zenészeit, akiknél profibb amatőröket nem hordott hátán a föld, hogy majd ez a csodás csörömpölés jelentse nekem őt egy életen, az én egyetlen életemen át.

Őt, első diákjaim egyikét, a nálam mindössze három évvel fiatalabbat, aki az egyik társas portálon annyit írt magáról jellemzésként, hogy „süt rám a nap”, és emlékére azóta is ott süt ez a nap az interneten, még mindig az ismerősöm, pedig rá már nem süt, őt már nem ijesztgethetem növényi vértől csurgó növényi hekatombával, nincs, ami visszahozza. Járok a zöld füvön, amely talán ultrahangon túli ultrahangon visít a talpam alatt, míg a talpam alatti föld alatt egy tanítvány pihen.