A pusztítást az osztrogótok kezdték, még 537-ben, Róma ostromakor, amikor lerombolták a vízvezetéket, hogy térdre kényszerítsék a város védőit. A pompás fürdő, amely egyidejűleg ezerhatszáz vendéget tudott fogadni, ahol egyetlen nap alatt tíz tonna fát tüzeltek el a víz melegítéséhez, amelynek kupoláját, mozaikjait, szobrait, szökőkútjait és óriási kertjét generációk csodálták, egy pillanat alatt, mindörökké szellemtanyává lett, még ha egykoron öt éven át kilencezer ember építette is. Elképesztő méretű termeit, amíg be nem omlottak, egy ideig még használták (a vízmelegítésre szolgáló alépítményeket állítólag még a 19. században is működtették), de aztán elérte minden antik középületek sorsa: kőbányaként szolgált a középkorban újrainduló építkezésekhez. Faragott oszlopai főúri palotákba és templomokba, márványkútjai díszkertekbe és hivalkodó terekre kerültek, tégláit és nagyméretű köveit falazóanyagként hasznosították. Pontosan ezer évvel a gótok rombolása után kezdte ásatás és feltárás ürügyén tovább rabolni az immár föld alá került épületegyüttes megmaradt műkincseit III. Pál, a Farnese pápa, így utaztak például a legszebb szobrok egészen Nápolyig.

Az csak a modern kori ásatásokon derült ki, hogy a fürdő mekkora komplexum volt valójában. A medencéket két oldalt Palaestrák zárták közre, az antik világ jellegzetes sportpályái, ahol a birkózás és ökölvívás gyakorlása mellett az elme pallérozása is folyt. Nem akármilyen támogatással, mert a fürdőben nyilvános könyvtár működött, előírásszerűen egy szobával a görög, egy másikkal a latin auktoroknak hódolva, egy rendes méretű versenystadion öltözői mellett. Ha valakinek nem volt elég az exedra, a filozófiai viták színhelyeként kialakított tér, és mégis inkább peripatetikus beszélgetésbe kívánt bonyolódni, a kerítés-funkciót betöltő árkádok belső oldalán körbejárhatta a fürdőt. Másfél kilométert tudott így megtenni a gyakorta a vízben lakomázó vendégek és a soha nem fáradó, olajos testű atléták mellett orvosok, masszőrök, zsivajgó árusok, csepűrágók, artisták, zenészek és énekesek között.

Ma ugyanott virgonc sirályok és elszánt turisták ámuló ármádiai, akik a monumentális romokba zárt múlt nyomait fürkészik békésen, mindent benövő gyomok között. Mégsem a csend és az elmúlás hangulata lebeg a boltív-torzók felett. A hajdani császár tudtán és szándékán kívül valami mást is plántálhatott ide két hadjárat között, ami túlélni látszik az évszázadokat. 1937 óta a római Teatro dell'Opera minden nyári előadását a Terme di Caracalla Tepidariumában, a közepes hőmérsékletű medencének otthont adó nagy teremben tartja. A romok mellé pedig az 1960-as olimpiai játékokra készülve atlétikai stadion épült, ami ma népszerű, nyüzsgő tömegsport-helyszín, iskolásokkal, magasugráshoz készülődő nagypapákkal, nyújtógyakorlatokat végző csinos hölgyekkel. Aki nagyon siet, s ezért csak felülről, futtában, a Viale Guido Baccelliről vet egy pillantást a méretes romokra, nem érinti meg a hely szelleme, de azért akár akarja, akár nem, megérzi, hogy valami felemelőt, nyugtalanítót és töredékeiben is lenyűgözőt szemlél.

Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban