A BKV menetrend szerint közlekedő, kertek alatt bóklászó járatai olykor különös, mozgó antikváriumhoz, bazárhoz vagy turkálóhoz hasonlítanak – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem könyvet, zsuzsut, minőségi angolszövetet, hanem embereket lelni bennük. Viszont ugyanúgy elveszíted az egyéniségedet; felolvadsz, összemorzsolódsz, átlényegülsz; más leszel. Olyan dolgokra figyelsz fel, amelyekre megszokott helyzeteidben soha; a kerület utcácskái finom erekként lüktetnek a testedben. Komoly kontroll kell, hogy visszatalálj önmagadba. És nem kizárt, hogy végérvényesen eltévedsz.
Ezeket a veszélyeket azonban érdemes vállalni: a régi telkek mentén kószáló buszok fedélzetén utazva egyre-másra nyílnak ki a különös kapuk, várják, hogy belépj; nem tovább, csak egy pillanat, egy érzés erejéig.
A körzeti orvosi szakrendelőnél mindig tömérdek a felszálló. Egyikük arcán tűnődő, csodálkozó mosoly, hogy ép bőrrel kikerült onnan, a másikén megkövült, reménytelen vigyor; a fiatal mozgása vontatott és lassú, az öregé könnyű, mint a zuluföldi impaláé. A szerepek aztán cserélődnek, és én, a gyanútlan külső szemlélő lélekben elhátrálok, nehogy beléptessenek a darabba.
Takács úr egy emelettel feljebb lakott. Kövér, fehér bőrű ember volt, az a fajta, aki drapp zoknival hordja a szandált. Erősen kopaszodó fején keresztbe fésülte a hosszúra növesztett hajszálakat, s ettől rendszerint zilált, szinte bohó külsejűnek tűnt, mert a vizesen lesimított tincsek megszáradva elváltak koponyájától, és szabadon libegtek. Mérnökféle lehetett, de mikor feleségével odaköltöztek, már nem dolgozott – talán idő előtt nyugdíjba ment, a szívbaja miatt. Püffedt, táskás szeme alá a betegség sötét karikákat festett, Takács úr mégis lelkesen intézte a ház ügyeit: szuszogva járta a négyemeletes lépcsőházat, beszedte a közös költséget, tereferélt, és idővel annyira otthonos lett, hogy cipőt sem húzott: zokniban járt lakásról lakásra.
ELKÉPZELEM, 
