Rendszerint ellentétpárokban gondolkodunk. Ösztönösen, mert alighanem két kézzel áldott meg minket a sors. Ezért aztán mindenre, amire csak lehet, buzgón alkalmazzuk a jobb–bal dichotómiát az etikától a politikáig, tekintet nélkül arra, hogy a kettő közt egyébként lehetséges irányok sokasága létezik. Szemünk a kontrasztokra kiélezett, nem az átmenetekre, még akkor is, ha az éles ellentéteket a természet nemigen ismeri, csakis a fokozatokat.
Egy Cserhalmi Györggyel készült interjúban a színész „megmondásai” közül az egyiken megakadt a szemem: „Mostanra ott tartunk, hogy mindenféle emlékbizottságokat állítanak fel, nehogy kiderüljön valami is…” Telitalálat. Ahogy a többi kifakadás is, melyek közül néhányat a beszélgetés nyomtatott verziójában már le sem hoztak. Mert a szokott felosztás értelmében a két sarokpont az emlékezés és a felejtés: vagy egyik, vagy másik. Csakhogy az emlékezet hiánya nem egyenlő a felejtéssel, ahogy azt türelmesen magyarázzák a pszichológiai stúdiumok már vagy száz éve: a felejtés és a tudatos, szavakbafogható emlékezés között alkalmasint tudatállapotok egész spektruma foglal helyet tapintatosan.
Mindkettőnek, az emlékezésnek és a felejtésnek is számos formája-módja tenyészik idegrendszerünkben, izmainkban és sejtjeinkben, s ezek közül némelyekre még szavaink sincsenek; és hogy inkább egyiknek vagy másiknak hívhatjuk ezeket, csakis attól függ, éppen melyik oldal felől nézzük. Olykor ugyanazt a tudati aktust ugyanolyan joggal lehet emlékezésnek meg felejtésnek is nevezni, és a megnevezés néha azon múlik, milyen érdekünk kapcsolódik hozzá. Ezért ha valaki az emlékezés fontosságára vagy a felejtés veszélyeire – esetleg ezek fordítottjára – igyekszik fölhívni a figyelmemet, az illetőnek még csak politikusnak sem kell lennie, hogy máris bizalmatlan legyek vele szemben. Az érdek és a szándék azonnal átüt a szavak hártyapapírján, s én önkéntelenül is betűzni kezdem, mit akarhat valójában. Ha az emlékezés fontosságára figyelmeztet atyaian, jó eséllyel egy bizonyos fajta emlékezésre gondol, amelynek mibenlétét nem habozik mindjárt ki is fejteni; ha pedig a felejtés veszélyeire hívja fel a figyelmet, azzal szintén emlékeztetni akar valamire, amit, ha ügyes szónok, még csak ki sem kell fejtenie, mert anélkül is mindenki tudni fogja, mire gondol.
A „történelmi emlékezet” furcsa fogalmi képződmény. Amellett, hogy duplafenekű – hiszen évszázadokat kell valami leleménnyel belegyömöszölni – amellett duplán veszedelmes is, minthogy mindkét tagja ambivalensen értelmezhető. A tegnapi sikkasztás is történelem, meg a mohácsi vész is. És mindkettőre lehet emlékezni (válogatott módokon), meg el is felejthetők (ugyancsak virtuóz technikákat latba vetve). Külön íze van a szónak, ha politikusok mondják ki, hol ájtatos, hol meg vészjósló intonációval: mintha valamely hatalmas Isten rögtönítélőszéke elé kívánnák cibálni az egész országot, s mintha ennek az istenségnek szerény személyükben mindjárt fölkent papjai is lennének. Az emlékezéshez szervesen kapcsolódó igékről („merni, tudni, akarni”) most ne is beszéljünk!
Nyilvánvaló, hogy a különféle emlékművek és emlék-bizottságok, a mindenkori hatalom – vagy az ellen-hatalom – által szervezett konferenciák, megemlékezések és egyebek nem a felejtés kicselezését szolgálják, hanem az emlékezet egy bizonyos formájának megerősödését a többi rovására. De még ennél is tovább lehet menni: ahogy Cserhalmi mondja, az emlékezés – vagy legalábbis a gondosan irányba állított memória – esetenként betöltheti a felejtés funkcióját: a szobor, a márványtábla, a történelemtankönyv, a bizottság és a kitüntetés arra is szolgálhat, hogy ne kelljen szembesülni a múlttal. Minden emlékmű emlékművet állít a felejtésnek is; még ha Lészmoszüné fehér tunikás alakja nem is kap helyet a hősök és elnyomottak figurái között a talapzaton.
Hogyan lehetséges – kérdi Kerényi Károly egy 1954-ben megjelent kis tanulmányában –, hogy miközben a feledést passzív dolognak tartjuk, a görög mítoszi képzetekben Lészmoszünét, a Feledést is forrásként ábrázolják, akár az Emlékezést, a minden emlékképet eltörlő Léthét pedig egyenesen folyónak, mely szüntelenül árad és iramlik?
illusztráció | billdomonkos.tumblr.com
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
