Már aludni se hagyják az embert! – morogta a kis gömböc a szélfútta, rozoga padláson. A lécek között épp hó szitált be, s ahogy végképp felébredt, rettentően egyedül érezte magát. Hová lettek társai, a csípős humorú kolbász és a rút szalámi, a nyegle, folyton elégedetlenkedő szalonna és a rátarti oldalas? Egykor velük vitte végbe a Nagy Tettet, s most hagyják elpusztulni egyedül a hidegben, a hóban, a fagyban?
Nem igazság! – morgolódott KG. Oldalára fordult volna, de nem volt oldala, vagyis mindenhol oldala volt. Előbb meghökkent, majd körbekukkantott, s elégedetten nyugtázta, hogy, haha, mindenütt ő van, ő egyedül és oszthatatlanul, mert átvette, illetve megörökölte eltávozott barátai helyét. Arra a következtetésre jutott, hogy egyedül lenni nem is olyan rossz, feltéve, ha semmin sem kell osztozni a magányban. Övé a padlás, a hideg, a hó és az emlékek, amik a hajdani tömeghez kötik (mert KG egyszerűbbnek találta csoportként emlegetni a cimborákat). Senki másé, ujjé, ujjongott, és boldogan riszálta magát a felette vékony madzagon, ujjé, enyém a vilááág!
Ha lett volna érzéke a képzettársításhoz, óriási gömbnek, sőt, földgolyónak mondja magát, ám KG bőségesen beérte a környezet nyújtotta lehetőségekkel (egyelőre), hintázott picit, dudorászott is, kiaknázta a padlás apró örömeit – ez mind-mind a saját tulajdona! –, és csak néha-néha gondolt neheztelően a földszinti lármára, ami (szerencsére) fölzavarta téli álmából. Így, ilyen elégedettségben talált rá a legnagyobb leány, aki gyanútlanul közeledett KG-hez, a család utolsó élelemforrásához; hopsz, megvagy, kiáltott vadul KG, mert nem akarta figyelmeztetés nélkül bekebelezni a leányt. Az nem ellenkezett, ahogyan a többiek sem: a következő két leány, majd az anya, az apa – valamennyien martalékul estek KG hataloméhségének, egy szempillantás alatt eltűntek a rettenetes bendőben.
És most tovább, még, még! – himbálta magát és hejehujázott a Szörnnyé lett KG, míg el nem szakadt a madzag, akkor lekarikázott a földszintre, ki a tágas, széles, üres útra – enyém lesz ez is! Előrevetette magát, ment-gurult döcögve, gurgulázva; mindent bekapott, ami elébe került, nem azért, mert éhes volt, csak megszokásból. Nna, még! – rendelkezett, amikor megpillantotta a mérföldkövön falatozó, bugylibicskájával szalonnát szeletelő kiskondást. Hamm, nesze! – egyszerre befalta a legénykét, csuklott párat, és a templomtorony mögött elterülő város felé nézett. Csiklandozta belsejét a mohó kíváncsiság – hanem ekkor: BUMM, hatalmas robbanás rázta meg testét, ám mielőtt igazán megrémült, darabokra szakadt.
Az összeszaladó parasztok elhűlve látták, micsoda népség jön elő a foszlányok közül, de azután szétszéledtek, mert a kisgömböcnek egyetlen porcikája sem maradt, amivel mardosó éhségüket csillapíthatták volna.
fotó | katie
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
