„A borjút még ellés előtt néhány héttel kivágják az anyja hasából... Abból van ez a fehér borjúszelet. Itt ni, a tányérodon. Embriót eszel...”

Várja, hogy letegyem a kést, a villát, hogy öklendezzek és eltoljam, netán még a tányért is összetörjem, amely ártatlannak tetsző fehér tárulkozásával segédkezik a szörnyű bűntett végrehajtásában. Nem mondanám, hogy célzatos információja hidegen hagy. A beindított képzelet elővarázsolja Goya apokaliptikus festményét, ahogy Krónosz felfalja gyermekeit, és persze feltűnnek a ketrec-kalodákba préselt csibék, birkák és tehenek vágóhídi képei, a lelkiismeretet bökdöső növényevő-tábor jólismert és jóindulattól fűtött figyelmeztetései. Én azonban Krúdy Gyula és Bródy Sándor műveiből tájékozódtam a vendéglátásról és szakácsművészetről, s ők gyönyörködtetőn írtak rengő húsokról, főtt, füstölt és pácolt, pirított és mártásos szeletekről, a háziállat-világ felkéselt ínyencségeiről.

Egy kőszáli sasnak is nehéz volna áttérni a növényevésre, vagy egy sivatagi hiénának a finom döghúsról az oázis füveire. Az ilyen váltások csak az evolúció mércéjével mérhetők – az átálláshoz legalább néhány évezredre van szükség. Nem azt mondom, hogy az állatok húsának fogyasztásáról lemondani és helyette a vegetarianizmust kultiválni lehetetlen. De undor kell hozzá, húsundor vagy a húsevő ember bűnösségének elfogadása. Vezeklés az addigi tettekért, és egy megnyugtató egészségügyi teóriának – mint egy hitnek – a fölvétele: hogy a húsokban levő ásványok és vitaminok mind megtalálhatók a növényekben.

A növényevés lehetősége bizonyára adott volt az ősembernek, hiszen mezők-erdők ugyanúgy virágoztak a barlang előtt és mögött, mint manapság, és az ősember mégis a leölt állatok húsát választotta fő táplálékul. Na jó, tudom, hogy a leölt állatok az ősembert akarták leölni és megenni, tehát a húsevés éppen a legyőzöttek jelképes elfogyasztása volt. De közben rákaptak-rákaptunk az ízekre.

Eltoljam hát a tányért az ízletesre sütött borjúszelettel, és ezáltal elítéljem és korszerűtlennek minősítsem Krúdy és Bródy szakács-irodalmát, a hagyományt? A gondolattól, a fölrémlő lehetőségtől még az étvágyam is elmegy. Leteszem a kést, a villát. A tányért arrébb tolom.

Ő hátradől a széken. Arcán a sikeres térítők átszellemült mosolya. Azt hiszem, valamit félreértett.

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban

(illusztráció | Francisco Goya | deviantart)