Az a hátborzongató, üressé-fagyott mosoly. A fénytelen szempár. A kényszerű izommozgás-vájta, természetellenes barázdák. A mindig egyformán sima homlok.

Mint néger lakberendezési totemek felpolírozott vonásai, mint az üresen kongó fémbálványok rezzenetlen arca. Az a fenyegető jóindulat. A halotti maszkra emlékeztető mosoly. A rendezett arcélek. A hatalom öntudata; a zárt vonások; ugyanaz az arc, mellyel a felprédált domboknak hátat fordító húsvét-szigeteki bálványszobrok nézik az üres óceánt. Az időről-időre felvillanó, csodásan megtervezett, elefántcsontszín fogsorok; mint az egy-egy arckifejezést mímelő antik színházi maszkok, vagy a terrakotta háziistenek. Azok a sietősen bepucolt homlokzatok.

Aranyfüsttel futtatott halotti álarcok? Félistenek? Őrzők? Felvigyázók? Tekintetüket minden utcasarkon és alagútban a tarkómon érzem, a hátamban, mint a péhovardi kést. De jó, hogy pár hét múlva eltűnnek majd az utak mentéről és a megállókból és az oszlopok derekáról: kifakítja őket az erőre kapó napsütés, leáztatja őket egy-egy friss és nemtörődöm tavaszi zápor.

Pártállástól és parlamenti helyektől, és százalékoktól függetlenül.

Mindet.

fotó | tumblr

 Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban