Liget 1990/4  |  Horgas Béla – SZÓBA KELL ÁLLNUNK EGYMÁSSAL

LÁTOGATÁS PAKSON, AZ ATOMERŐMŰBEN

A paksi atomerőmű felé autózva sok minden megfordult a fejemben – bevallom, az is, amit a meghívó Rósa Géza kérdezett, hogy nem félünk-e. Nem, dehogy, mondtuk kis nevetéssel, de aztán csak megszólalt egy kétkedő belső hang, hogy ezek szerint félhetnénk. Vagy mondjuk így: természetes lenne, ha nem éreznénk ott biztonságban magunkat? [...] Akárhogy is: a különféle szorongások fontos szereplők ebben a témakörben.

[...] roppant laboratóriumot láttam zöld park közepén, folyó partján. Belülről pedig, no igen, belülről, például a négyszázméteres csarnokban, ahol a nyolc turbina és generátor dolgozik, hogy a négy reaktorban felszabadult hőt elektromos árammá alakítsa – ebben a hatalmas csarnokban éppúgy egy sci-fi szereplőjének érzi magát az ember, mint amikor a vezérlőbe kukkant, vagy fehér köpenybe, sapkába, kesztyű­be, nejlonpapucsba bújva az úgynevezett ellenőrzött zónába lép. A csodálat az emberi tudás és hatalom roppant koncentrációjának szól, amely ekkora erőt képes fölszabadítani és megszelídíteni. Lenyűgöző. Itt van előttem. Működik. Létezik. Korszakunk meghatározóját, a bűvös atommutatványt látom, mellyel az ember tör­ténete során feltehetőleg először akkora hatalom birtokába jutott, hogy képes el­pusztítani önmagát, az egész bolygót.

Az atomerőmű, persze, nem atombomba, bár a láncreakció ugyanaz, és az erőművekben elhasznált fűtőanyag a hadiiparban hasznosítható – s máris az antinuk­leáris érvek egyikénél vagyunk, amit aligha lehet elhárítani azzal, hogy az ipar más területei is kapcsolódnak a fegyvergyártáshoz, sőt, jószerével a legtöbb békés életben használt technikai eszköz a pusztítás lehetőségeit kutató buzgóság mellék­terméke. Nem, az atomnál nagyobb a kockázat, bár azt is érdemes megjegyezni, hogy az emberiség túlfegyverezte magát, vagyis a teljes megsemmisítéshez szükséges mennyiség többszörösét halmozta fel a Földön.

A magyar atomerőmű szovjet típus, tőlük vásároljuk a nyersanyagot (jövőre dollárért), és a szerződés értelmében oda szállítjuk vissza (5 évi hűtés, víz alatti tárolás után) az elhasznált, nagy mennyiségű radioaktív anyagot tartalmazó fűtőelemeket. A működés közben keletkezett különféle radioaktív hulladékokat azonban itthon kell, kellene elhelyezni – s ez nem kis feladat. Az Ófalu határába tervezett végső elhelyezés ügyében hatalmas, az egész ország nyilvánossága elé kerülő vita kerekedett, amely az ellenzők győzelmével végződött, bár ezt a pártolók az ország számára vereségnek tartják. A vitazaj azóta csitult, de a különféle világszemléletből, ismeretből, érdekből és gondolkodásmódból származó érvek között azóta sincs béke, és a paksi hulladék végső elhelyezése megoldatlan. És bizonytalan je­lenleg a magyar energiatermelés fejlesztésének jövőbeli útja is: a mennyiségi és a milyenségi kérdések egyaránt eldöntetlenek. [...]

Környezetkímélő, demokratikus, az anyagi javak fogyasztását és a termelés növelését arányosan korlátozó, tehát az embert a belső világ, a kultúra felé fordító, a szellemi gyarapodást segítő rendszer pártján állunk.

Paksi vendégeskedésünk egyértelműen vonzó képet alakított bennünk, de ezzel nem mernék érvelni az atomenergia vagy az atomerőmű tervezett bővítése mellett, esetleg egy szén (lignit) tüzelésű erőmű­vel szemben. Az elsődleges kérdés kü­lönben is – alighanem – az, hogy a villamosenergia-termelés milyen mér­tékű növelésére van szükség. A paksi történet ettől függetlenül is ta­nulságos, s talán ma már nemcsak arra érett meg az idő, hogy ezekről szó essék, hanem mindennapi hasznosításukra is adódik lehetőség. [...]

Beszélgetőtársaink szerint, ha azt kérdezzük, mi a baj, elsősorban az atomerőmű és a társadalom viszonyáról kell szólni, melyet az erős érzelmek és hiedelmek, valamint a politikai törekvések jobban befolyásoltak, mint a számszerűen is jelle­mezhető tények. Amikor az atomerőmű épülni kezdett, a tény az országnak eleve diadala volt – sikerélménye, amelyet a központi propa­ganda táplált. Az erőmű munkatársai végezték a munkájukat, örültek a sikernek, és büszkék voltak az eredményeikre. Ma ennek szinte az ellen­kezője mondható [...] Visszate­kintve a kezdetekre és az első időszakra, hibának tartják, hogy a közvélemény formálásával, a tájékoztatással, a társadalomhoz fűző kapcsolat kialakításával ér­demlegesen nem foglalkoztak.

A tervekben példá­ul szerepelt még egy látogató épület, de abból végül buszpályaudvar lett. Az erőmű munkatársai csak a műszaki dolgokkal törődtek, a nemzetközi összehasonlítás sze­rint is kiemelkedő mutatókkal, a társadalmi környezetre nem figyeltek eléggé. Még 1987-ben, pedig ekkor már forrongott, változott, és az Ófalu ügyében létrejött első találkozókon is csupán a technikai-műszaki helyzetről, a kockázat és a védelem tényeiről beszéltek, holott alapvetően másról volt már szó. [...] Ma már világosan látják, hogy a politikai ellenzék talált itt magának terepet, mert a hatalmi monopóliumban itt volt a legkisebb az ellenállás, s fonto­sabb volt a tiltakozás, a kis közösség győzelme, mint az, hogy mi ellen tiltakoznak, és miben győznek. Az atomerőmű problémái, a hulladék elhelyezésének és a veszélyeknek a kérdése másodlagossá, ürüggyé vált, és a diktatórikus hatalommal analóg vagy egyenesen abból következő problémává torzult. [...]

A félelemből fakadó, a misztikus homályt szentté avató hit s annak divatos, tehát a tömegekre ható hullámai nálunk is érezhetők. Az irracionális félelmek mélyen gyökereznek az emberben, s persze hogy nem intézhetők el egy-két szóval, de érdemes figyelmeztetni, hogy ezt a szorongást sokszor egészen közönségesen kihasználják a különféle sarlatánok, akik visszaélnek a hiszékenységgel és a tájékozatlansággal. Ebbe a gondolatkörbe sorolható a csernobili katasztrófa után keletkező félelem további burjánzása is, amely egyes esetekben elképesztő konkrétumokban jelentkezik Sajnos, nem ritka jelenség, hogy az emberek eleve lemondanak a megértésről – nem kíváncsiak, sőt! elmenekülnek a tudás elől, kényelmetlennek, fáradságosnak érzik. A kocká­zatnak, különösen a társadalmilag elfogadható kockázat fogalmának a megértésétől sokan eleve elzárkóznak, pedig ez alapfogalom, hiszen a döntések meghozatalá­nál mindig a kockázat és a haszon összevetésére kellene építeni.

Sajnálatosan fontos tényező a különféle szorongások, hiedelmek kialakulásában a féloldalas, a természettudományos ismeretek után nem érdeklődő, sőt, azokat lebecsülő szemlélet – és a félműveltség. Egy radiológus orvos azt állította hölgyismerősének, hogy rák­ban szenvedő férje azért halt meg, mert ablakából az atomerőművet lehetett látni [...]

A Németh-kormány a közvéleményt megnyugtatva, de az atomenergetika problémáit súlyosbítva, elhárító döntést hozott Ófalu ügyében. A paksiaknak telje­sen önállóan, magukra hagyva kell a radioaktív hulladék tárolását megoldani, holott ennek felelősségét más országokban a hatóságok viselik – közvetlenül! –: megszervezik és ellenőrzik a veszélyes hulladékok elhelyezését. Képtelenség is vol­na, ha ezt minden hulladéktermelőnek külön kellene megszerveznie. Magyarorszá­gon az egész hulladék-problematika megoldatlan – a kémiai hulladékok tárolásának sorra kipattanó ügyei mutatják, hogy mennyire az, és milyen sürgető a ren­dezése.

A beszélgetés során szóba került az atomerőművet ellenzők két fontos és összefüggő érve, a gazdaság jellegé­nek és vele a takarékosságnak a kérdése. A paksi szakemberek hangsúlyozták, hogy a takarékosságot minden módon fontos, de nem jelentős tényezőnek, nem teljes megoldási alternatívának tartják, hiszen a villamos energia fogyasztása Ma­gyarországon relatíve alacsony, és az áttérés az energiatakarékos berendezésekre sem két fillér – vagyis takarékoskodni is a gazdagoknak, a többet fogyasz­tóknak könnyű. Ez kétségtelenül igaz, és az is illúzió lenne, ha valamiféle iparnélküli pásztortársadalom életmódjára törekednénk, de a korszerű gazdaságra hivatkozva aligha fejleszthető csakis a nagyipar (arról nem ís szólva, hogy ezt már próbáltuk: rossz volt!). Lehet, hogy a gazdasági növekedés, a fogyasztás korlátozásának eszméje, az ipari civilizáció visszaszorításának szüksé­gessége a fejlett országokban inkább elfogadható, mint nálunk, de nem kerülhető meg semmiképpen az a bonyolult, szorongatóan kihívó kérdés sem, hogy fejletlen­ségünk és szegénységünk is segíthet – esetleg! – egy olyan zsákutca elkerülésében, amit a nyugati országok már bejártak. A takarékosság pedig, szemben a pazarlással, nemcsak praktikus kérdés, hanem erkölcsi követelmény.

RETRO-LIGET

avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt:
jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.