Ceruzám körmömre égve. Még a fehéren fekete ború is megváltást hozott, nemhogy a szivárvány négy rikoltó színével a monitor. Hát a többi három? Az árnyalatok? És ennyi elég? A mese a kisujját nyújtotta, de nekem az ökle kellett volna.
     Klaviatúráján a magam vigasztalására preludiumokat játszhattam, fúgákkal kergetőzhettem. Fények árnyakkal felváltva vetettek betűt munkás délelőttjeimre, délutáni sziesztáimra.
     Ám most, hogy a gép felmondta a szolgálatot, mi lesz velem? Fél életem oda. Forgószékem az idő, szárnyaszegte bogár, a rétre kiültem. Persze, se a bojtorján gyapjas, molyhos ágán, se a bogáncs szárnyas, tüskés szárán tovább nem jutottam. Gyep és kóró: már egyik sem valódi. Válasszam inkább a másik irányt? Vissza, legalább a tavalyi zöldig, melyet hiába próbált kereteibe foglalni egy ujjasan szeldelt, egy szárnyasan karéjos levélforma.
     Körvonalain túlcsordult egy arc. Osztódással sokszorozódott egy szándék. Három kívánsággal teljesült álomi termésében a honnan, csonthéjában a merre. S a befejezés? Az üveghegyen is túl.