A pályaudvaron az éjszaka és a hajnal randevúzik: a nyár és az ősz; a sötétség és a világosság, a hazatérő vagy a hazulról induló, csöndes emberek.

Közel egy éve szemlélem derűsen és értetlenkedve a színjátékot, és soha meg nem szűnő kíváncsisággal találgatom, ki kivel fut össze az egybemosódó színek promenádján, ahol minden megtörténhet.

Néha tekintetemmel nyomába szegődöm egyik-másik járókelőnek, és próbálom kitalálni, hová, merre siet, miféle gondok vagy boldogságok ritmusát kopogja cipősarkával, de ez a mulatság túl egyoldalú ahhoz, hogy örömömet leljem benne – és kissé hasonlít egy melankolikus kandi kamerához.

A pályaudvar régi, sárga, klasszicista épülete elé villamos érkezik, a fények megsokszorozódnak. A járdaszigeten magasodó tölgyfák szoborcsoportja egy pillanatra bearanyozódik – a jövő-menő gyalogosok az árnyékba húzódnak, hiszen ők egyaránt vendégei a még csukott szemű hajnalnak és a fáradt éjszakának. Leshelyemről figyelem a különböző reakciókat. Kívülállóként alkotok kategorikus ítéleteket.

A nálam valamivel magasabb, görbe hátú nő átvág a síneken, rutinosan megvárja, míg a villamos a közelébe ér, hogy az utolsó minutumban átszaladhasson előtte. Nem néz semerre, látom, kívül van ezen a világon.

A másik nővel egy járaton érkezünk ide. Természetes szőke, alacsony és karvalyorrú. Sokáig ugyanabban a szörnyű farmernadrágban és kötött, kék kabátkában közlekedett, míg egy tavaszi napon fehér nadrágba és rózsaszín blúzba bújt, olyan lett, mint az őszibarackfa. Figyelem, amint leröppen a buszról. Utánalopózom – ugyanaz a fiatalember köszönti. Ősszel ernyőt tartott föléje, nyáron croissant illatú papírzacskóval várta, télen magához szorította, nehogy elcsússzon a jégen.

A fekete ruhás, fejét kopaszra borotváló, egyiptomi szakállt viselő, tetovált, pirszinges férfi már-már ismerősöm, bár egyetlen szót sem váltottunk soha,. Mozdulatai megnyugtatóan egyformák. Egyszer egy hétig nem mutatkozott. Amikor újra felbukkant, csaknem megkérdeztem, mi történt – azután észbe kaptam, és a megálló plexireklámlapjait tanulmányoztam. Ő az állandóság az életemben.

Jönnek a többiek is: a Fót felől befutó vonatról leszállókat pillanatok alatt felszívják a mellékutcák, az akváriumszerű váróteremben nejlonzacskós, kockás öltönyös férfiak andalognak, cigarettavég után kutatva, akár a tarisznyarák a tófenéken; az ajándékbolt már nyitva, és előtte a sor azt jelzi, itt olcsóbban lehet kávéhoz jutni, mint a Csillagszóróban.

Kik ők, mik ők? – névtelenek, akiket alkalomszerűen rendel mellém a sors?

Talán nem is tudják, hogy sokat gondolkodom róluk; talán ők meg rólam, külön-külön, mind. Gondolatban velük utazom oda, ahová valójában sohasem fogok eljutni.

A pályaudvar színpadán a színészek közömbösen mozognak a díszletek között. Sokszor játszották már ezt a szerepet; abban az órában az éjszaka szűkszavú vándorai és a napkeltére váró pionírok egy pillanatra összefutnak a jel nélküli, szemét- és szénszagú porondon, majd szétválnak megint. Az élet különös, roppant varázsa zajlik itt, ahol soha sincs nyugalom – porszemek lavíroznak így a szélben.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban