Esik eső karikára, na meg kockára is, a háromszögekről nem is beszélve, de legfőképpen a fűszálakra, de hagyjuk a síkidomokat, ez most egyáltalán nem vicces. Esik eső karikára, megázik a focipálya. Kossuth Lajos kalapjára, már ha van neki, de Kossuth tudomásom szerint nem volt focidrukker, ki tudja, egyáltalán tudott-e vajon erről a grundjátékról, Kossuth, Kossuth, de hát most igazán kit érdekelnek a régi cigaretták meg a magyar szabadság, miközben ázik az a szép zöld fű, rongyosra ázik, lucskosra ázik, ebből ma már nem lesz foci. Pedig a foci az kell, egy darab bőrbe gyömöszölt pár liter pattogó levegő után szaladozva kiad magából minden feszültséget az ember, hatalmasat rúg ebbe a gömbölyű bőrdisznócskába, és az visítva elrepül.
Állok a kétes árnyalatú, vetemedett, hullámműanyag féltető alatt, amelyen matatnak a zápor zongoravirtuóz-ujjai, és várom, hogy feltűnjön valahol a mogorva szőrcsimbókos égboltozaton az áhított szín, a nyugalom jele, a megbékélés aranya. A felhők felett mindig süt a nap, de itt csak Ervin ballag elő a focipálya melletti bódéból, menet közben is csókolózott szerelmesen, állandóan nyalják-falják egymást a kicsikével, évtizedek óta tartó mézeshetek. Ki is ült a pasas ábrázatára az állandó sóvárgás és igénybevétel nyúzottsága, lemart, szederjes bőre, táskás szeme erről árulkodik. Kicsike alatt Holstein kisasszonyt értjük, akinek karcsú alakját most is a szájához tapasztja, hosszú távú, tartós kapcsolat. Láthatatlan, hűvös, mézes áramlás tölti fel ezt a meggyötört férfitestet, virított rajta a címeres mez és a sportszár. Ervin talán még aludni is a magyar válogatott mezében fekszik le. Ha egyszer Kossuth Lajos azt üzente...
Már amennyiben Ervin alszik egyáltalán, nem pedig egyre a pálya szépen serkenő füvét fürkészi. Különös tekintettel a kapuk előtti, szalaggal elkerített két foltra, amelyeket hiába szórnak fűmaggal és locsolnak rogyásig, csak kiszedi sárosra a hálóőr stoplisa. Egy-egy nagy-Magyarország alakú foltot mardos ki a kapu-környéki öldöklő küzdelem az egybefüggő gyepszőnyegből, amelyre ha edzésen kívül bárki emberfia ráteszi a lábát, Ervin hangja csáklyaként sújt le rá. Még csak az kéne, kikoptatni a pályát most, amikor feljutottunk a másodosztályba! Nézi Ervin az esőt, nem sok esélyt ad a focinak mára, a komák sem szállingóznak, elveri a víz az egészet. Rengeteg a csapadék mostanában, a szántóföldeken kicsi lápfoltok képződnek, a lentebb fekvő házak kertjeibe betör az ár, a patakmeder is feltelik vízzel. Ez semmi ahhoz képest, ami régen volt, akkor még komoly erőt képviselt a patak, álltó évben zubogott, májusi áradáskor meg olvadás idején rendszerint bele is fulladt egyik-másik klottgatyás, hiába tiltották a szülők a fürdőzést. Nekem is volt osztálytársam, aki odaveszett, mindenkinek volt osztálytársa, aki odaveszett, Patakisten megkövetelte, hogy zsenge gyermekeket áldozzanak neki, közli Ervin elbámulva Holstein kisasszony csókos ajka felett, a múlt láthatatlan szemüvegét illesztve messzire néző szemére. Megszűnik a focipálya, a stoplis csukák szaggatta lyukak, most bárki fűre léphetne vagy (ami rosszabb) megbolygathatná a kapu előtti teret, Ervin gyerekkori iskolájának rég felújított fala közt bolyong, ahol foghíjas minden osztály, a folyó áldozatainak helyén egy-egy klottgatyányi szünet.
A köszönésemet se hallja, amint kilépek a féltető alól, belevetem magam az esőbe, ebbe a cseppekre szaggatott patakba, és csurom vizesen imbolygok hazafelé. Jártamban bámulom az esőben foltosodó vakolatot, a feltelő virágcserepeket, a gyöngyöző autókat, prüszkölve száraz helyet kereső macskákat, a berzenkedő rigókat. Az egyik ház szélesre tárt kapujában sápadt kisgyerek áll, szempilláját csillagformára nedvesítette az eső, áttetsző orrcimpáján cseppek csurognak. Érthetetlen bizalommal kézen fog, mintha ismerne, mintha jöttömet várta volna, mintha ez a csurom víz sporttáskás pasas rokona volna, apja, bátyja, megkerüljük a házat, a fűben békák ugrándoznak a léptünk nyomán, meztelen csigákra, gilisztákra nem taposunk. A lejárathoz érve előremegy, és int nekem. Behajolok a kísértetiesen derengő térbe: kotyog odabenn a zöldesen imbolygó belvíz, mint egy uszodában. A felszínen fénylő csillagrendszer, gömbölyű bolygók sokasága lebeg. A fiú elvigyorodik, kivillantja vértelen ínyét és egérfogait, majd póznát emel fel a fűből, és halászni kezd. Az odabenn ringatózó gömböcskékből jó adagot sikerül óvatosan kiterelgetnie a pince szélére. Pólójába szedi őket, és átnyújt egyet. Itt tartották ládákban az egészet, szétszedte a készletet az árvíz. Továbbindulok, az utcán beletörlöm vizes pólómba a hibátlan sárga almát, és beleharapok, azon töprengve, vajon melyik foghíjas osztályba járhatott ez a valaha eleven, klottgatyás fiúcska.
Lackfi János írásai a blogon | Lackfi János írásai a Liget folyóiratban
