14. RÉSZ
Jean-Jacques a Három sárkány teraszán ült és karcos sármelléki kadarkát kortyolgatott. Csettintett a nyelvével, mert nagyon elégedett volt az erős vörösborral és a kiadós ebéddel. Elfelejtette viszont, mit evett. Az illatozó, sűrű, vörös szószban ázó húshalmokat bármikor maga elé tudta idézni, az étel különös hangzású neve azonban kiment a fejéből. Intett a diszkréten félrevonult pincérnek, hogy megtudja a tüzes és fűszeres kifejezést, de a készségesen hamuarcú férfi helyett elegánsan öltözött és kedves modorú adóellenőr lépett az asztalához.
– Ön nyert! – kezdte kifogástalan társasági stílusban az adóellenőr.
– Mit keres itt, barátom? Nem emlékszem, hogy szerencsém lett volna…
– Szerencse! Pontosan erről van szó! Abban a szerencsés helyzetben van…
– Igyék egy pohár bort! Ha már így hívatlanul és oly megkapó bájjal az asztalomhoz telepedett! – vágott közbe Jean-Jacques, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy poharat, de nem a pincér keveredett elő, hanem egy újabb adóellenőr. Ez szorosan a háta mögé állt, kabátja széle hozzáért a hajához. Mint ölbe hullt cigarettahamu: zavaró, s mint marokra fogott ökörfarkkóró: kellemetlen, sőt, talán veszélyes ez a közelség. Hátra akart fordulni, hogy megvizsgálja, ki lebeg a tarkója fölött, de ekkor megérezte a férfi parfümjét. Erős, émelyítő illat csapta arcon, ami, ha nem is vallott kifejezetten rossz ízlésre, nem illett a jelenetbe. Nem így képzelt egy adóellenőrt. Enyhén avas olívaolajos hordóba ömlesztett friss mézbe veszett egér kicserzett bőrén elszenderült hintőpor illata a trópusokon. És vanília. Mit akarhat tőle ez az illat? Jean-Jacques-nak kalandos élete során különleges érzéke fejlődött ki, hogy megérezze a veszélyt. A Három sárkány teraszán – ezt jelezte minden érzéke – tökéletes biztonságban ücsörgött. A lehető legnagyobb, vagy valamivel még talán annál is nagyobb biztonságban; igaz, két adóellenőr társaságában. Egy pohár bor, egy pohár bármilyen bor még az adóellenőröket is jó útra tereli – gondolta, és újra töltött a sármelléki kadarkából. Poharát mosolyogva az ég felé emelte, amire megjelent egy újabb adóellenőr. Fehér szmokingban, könnyed testtartásban lépett Jean-Jacques elé, szája szélén mosoly és vékony cigaretta bujkált. Fehér ingén átütött tigrismintás atlétatrikója, ami sejtette, hogy sok titok tudója a férfi. Jean-Jacques nagy hódolója volt a világos felöltőknek, ezért rögtön vérszínű bort löttyintett rá. Be sem szívta a szövet a rubintpiros foltot, két adóellenőr, mintha a borból lejtett volna elő tánclépésben, bordó selyemsállal fejükön. Jean-Jacques puritán egyszerűséggel megterített asztala mögött (mely avatott szemlélő számára, s egy adóellenőr ilyen, életélvezetről tanúskodott) cigánykereket hányva haladtak el, majd kicsit hátrébb megállapodtak. A mozgástól fölkavarodott por megcsiklandozta Jean-Jacques orrát, nagyot tüsszentett, mire újabb adóellenőrök ugrottak ki – talán a környező házak ablakaiból. Jean-Jacques előkapta damasztzsebkendőjét, erre a mozdulatára is újabb adóellenőrök varázsolódtak elő, ezúttal a széke alól, mintha a saját nadrágjából. A zsebkendőt nem merte visszatenni a zsebébe, ezért egyszerűen kiengedte ujjai közül, s az lágyan a földre esett. Abban a pillanatban a zsebkendő alól néhány apró termetű adóellenőr mászott elő. Felállt. Mire a szomszéd asztaloknál felállt pár tucat adóellenőr. Feltámadt az ezüstös tavaszi szél, belekapott Jean-Jacques hajába, s egy hátrafésült tincs a homlokába hullott. Az égből pár adóellenőr ereszkedett alá egymásba kapaszkodva.
– A számlát kérném! – csattant fel Jean-Jacques parancsoló hangja.
– … a számlát… a számlát… a számlát… – visszhangozták helyeslően a környékbeli fák levelei, a lobogó asztalterítők, a nap simogató sugárzása, s mintegy vezényszóra az adóellenőrök közelebb léptek hatalmas mosollyal az arcukon. A fehérszmokingos kivált közülük, s rúzsos férfiszájával azt mondta:
– Mit kívánsz édes gazdám?
– Liberté, égalité – suttogta esdeklőn Jean-Jacques. Akart még valamit mondani, de szemérmesen elhallgatott. A csókos adóellenőrszáj közelsége megváltoztatott benne valamit, amit franciául talán ki sem lehet fejezni, bár az is lehet, hogy egyszerűen elfelejtette, mit akart.
