Elhunyt Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós felesége. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma, melynek a Kulturális Államtitkárság is része, kurta nyilatkozatot adott ki, de a költő özvegyét – a szokásos kegyeleti gyakorlattól eltérően – nem nyilvánította saját halottjának.

Radnótit a második világháború végén fajmagyar keretlegények ölték meg zsidó származása miatt – a 20. század történetének egyik nagy magyarja a magyar kizárólagosság elvakultjainak áldozata lett.

A reformkorban divattá vált a legnagyobb magyar titulusa. Többen is kiérdemelték a megtiszteltetést. Széchenyi István a szó legpozitívabb értelmében nagy magyar volt, ahogyan Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Petőfi Sándor és mások is rászolgáltak a megnevezésre. Magyarok voltak – s hogy ki-ki csak „részben”, senki nem hányta szemükre.   Radnóti annak ellenére ragaszkodott magyarsághoz, hogy a hivatalos Magyarország a zsidókat egyre brutálisabban kizárta a nemzetből, hogy végül halálba küldje őket. Radnóti azonban nem azonosította a zsidótörvényeket elfogadó horthyista politikusokat és a nyilasokat (a söpredék Magyarországát!) a magyar néppel, a magyar nemzettel. Még akkor sem, ha tudta, hogy rémisztően sokan vannak azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan megfontolásból elfogadják vagy egyenesen helyeslik a gyilkos szándékokat. Azt is tudta, hogy háború van, a félelem és a bosszúvágy légkörében pedig még erőtlenebbek a morális megfontolások. Rendkívüli emberi nagyságra és magabiztos nemzeti öntudatra van szükség ahhoz, hogy valaki – még ha a többség többsége elárulja is – halálig ragaszkodjon a klasszikus értékekhez, hogy a bűntelenekre – a dolgozókra, költőkre és csecsszopókra – tekintettel elutasítsa a gyűlöletet.

Radnóti tudta, hogy nincsenek gonosztevő népek, de vannak valóságos gonosztevők, akik egész népeket katasztrófákba hajszolhatnak. És vannak – igaz, kevesen – hősök, akik a tisztességért életüket adják.

Ám aki úgy véli, hogy Szálasi alatt minden magyar bűnössé vált, mert nem áldozta fel magát zsidó embertársai megmentéséért, annak tudomásul kell vennie, hogy minden magyar (beleértve az ítélkezőt is) ugyanígy bűnt követett el, mert nem áldozta fel magát a Rákosi pribékjei által megölt, megkínzott, kifosztott magyar és zsidó embertársakért.

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában Ungvári Tamás emlékezett Fannira. S elmesélte a Fannitól hallott történetet, amikor a munkaszolgálatra rendelt Radnótit egy korrupt keretlegény pénzért hazakísérte. Amikor aztán látta, hogy milyen szegénységben él a mágnásnak vélt zsidó, a keretlegény maga ment le a mészárszékbe, s a saját (korrupcióval szerzett) pénzéből vásárolt húst nekik. Radnóti Miklós bizonnyal megbotránkozna, ha az emlék keltette megbotránkozással szembesül. Egy keretlegény, sugallta a műsorvezető megütközése, véletlenül sem lehet egy embertelen világ megtévesztett áldozata, csakis vérengző vadállat.

Úgy tűnik, ma Radnóti emlékébe kapaszkodva kampányolnának. Ki így, ki úgy győzné meg a választókat, hogy ő képviseli méltóbban a költő örökségét. Túl sok szó esik Radnóti magyarságáról és zsidóságáról, és még mindig kevés arról, hogy ember maradt az embertelenségben.

Fanni halála, sajnos, alkalom lett, hogy lássuk, a gonosz indulatok milyen könnyen feléleszthetők, mennyi a tisztázatlanság – hogyan uszíthatók most is a tudatlanok tömegei. Radnóti Miklós ma is szorongana – magyarként és zsidóként egyaránt. Ma is gyötörhetné a kérdés: „Ó, megvan-e még az az otthon?”