A lift túloldalán lakik a hatodik emelet ura: hatalmas termetű, kövér férfi, a népmesék Helygömbölyítőjének, régi korok gyerek-ijesztgető szenesemberének rokona. Sohasem emeli föl a hangját, puszta jelenléte mégis félelmetes.

Őslakos vagyok a telepen, mostanra azonban jogfosztott lettem, mert a Vadember zsarnokian irányítja a lépcsőház életét. Nem beszélget senkivel, keresztülnéz még a nála jóval idősebbeken is.

A házirend értelmében nem szabad este kilenc után a szemétledobót használni, de hallom, amint tízkor nyikorgatja a rozsdás ajtót. Ha rajtakapnám, visszaszerezhetném elvesztett pozíciómat, tűnődtem – és reménykedtem a fiai születésekor, ám alig lehetett látni őket, nem lármáztak, nem dúlták fel a rendet. Hiába füleltem, nyomoztam, nem leltem kivetnivalót viselkedésükben.

Persze, a Vadember felügyeli a liftreklámot, a hirdetőtáblát, és könyörtelen a lakásfelújítókkal: ő tudja, mit lehet és mit nem. Szóval mintapanel a miénk: tökéletesen személytelen és rideg.

Máig. Hajnalban ugyanis szokásos egészségügyi sétámra indulva megdöbbentő látvány fogadott: a folyosón derékmagasságban sárga kacsák, piros, mosolygó mozdonyok, ugróköteles kislányok és zöld törpék masíroztak. Megdörzsöltem a szemem, ám a kép nem változott: a neoncsövek hideg fényében valóságos matricafesztivált láttam. Mindenütt. Saját biztonsági ajtóm is pónik és hupikék törpék tanyája lett.

Átosontam a túloldalra, és kaján örömmel konstatáltam: a gerillaakció tervezője-kivitelezője nem volt részrehajló. A Vadember frissen mázolt portáljára is aranypillangók szálltak, egyik éppen a névtáblát foglalta el. Na, végre valaki!, gondoltam, de azért visszasiettem a lakásom előtti folyosórészre. Végre egy lázadó! Igaz, nem szemtől szemben, de ez is több a semminél. Már-már saját győzelemként örültem, jókedvűen szopogattam diadal-cukorkámat, és ki-kilestem, hátha tanúja leszek a hatásnak. Semmi mozgás.

Nem sokkal dél előtt mintha a Vadember feleségének hangját hallottam volna és az egyik  köhécselő gyereket, de mire kicsoszogtam, már csapódott a liftajtó. Elképzeltem, amint a ház uralkodója végigzúg a folyosón, első felháborodásában kirángat minket a lakásból, lemosatja, dörzsölteti velünk a matricákat... Felfogja, hogy befellegzett önkényuralmának?

Este nyolckor dörrent a szemétledobó. A Vadember fújtatását hallottam – vajon fülön csípi a betolakodót, a felforgatót? Az majd jajveszékel?

Csöndes szavakat hallottam, dörmögő gügyögést: az indiánt feljebb ragasztjuk!… a csibét ne oda!… vigyázz, fiam, majd én!… már megint egy póni, mi vagy te, kislány?… Kikandikáltam. A Vadember nyakába kapta a fiát, és újabb matrica-sort ragasztgattak.

Nincsen remény. A diktatúra folytatódik.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban