TÁJKÉP
A Kis-sváb-hegy
nyugati lankáján
két emeletes vadrózsabokor
között
tavasz óta áll egy fekete, köznek kitett,
műanyag karosszék.
A támlán fehér olajfestékkel mázolt felirat:
„Ne lopd el! Ne törd össze!”
Az ülőkén pedig:
„Gyönyörködj a panorámában.”
Amikor először láttam az optimista objektet,
pesszimista fogadásokat
kötöttem magamban,
hogy hány napot, netán hetet ér meg a szék,
és most kétes grimasszal
mondom:
nem számítottam ilyen jó eredményre.
A jövő iránti bizalommal telve kérem
a tájképet „T”-hangzóm hordozására.
Lehet-
séges-
e?
KÖLTÉS
Nem akar megkedvelni
a „TY”,
vagy én nem tudom
körömbe vonni, hiába cibálom,
kínálom,
hogy
tyúkhúron is
együtt pendülnék vele,
perdülnék valami
metafora-táncba
vagy mibe;
de mostanáig egyikbe
se ment vagy fért
bele,
kreálja itt nekem az affért,
mint tyúkeszű, tyúkszemű
lötty-pötty!
Úgy csinál,
mintha feladat volna.
Végül feladom,
mondom fenyegetően, putty,
majd jól kimaradsz:
sitty-sutty!
Így van.
Nincsen.
Elköltöttem rá minden
fityingem. 
UGRÁS
Ugye, hogy így
és ezt,
és már azért is eleve,
mert nem tudom,
mibe:
képzelt vagy tárgyszerű?
Vagy felemás?
Önkéntes és kényszerű
elegye,
de minek?
Szóval: csak
bele és bele?
Bekebelez-e
vagy én
belezem ki,
dehogy is
mindegy,
akármi bárkinek mégsem megy el,
viszont ha igaz, hogy
kitérni nincs
mód
a válasz elől,
akkor csakugyan ugrani
kell – az „U” szerint.
Aztán meglátjuk, mi lesz.
