A költözés márpedig jó móka. Bár amikor gyerekkoromban költöztünk, a nehezebbik felét a nagyinál vészeltem át. Az új lakásban eltöltött évtized alatt három különböző szobában rendezkedtem be, ami komolyabb költözéssel ugyan nem ért fel, mindössze hozzá kellett szoknom, hogy amikor a családfő felállt az asztaltól korai reggelijét befejezvén, székének támlája nagyot koppant a lambérián, éppen azon a falon, melynek másik oldalán még mélyen aludtam. Azóta három másik ingatlanhoz volt kulcsom, melyeket az elmúlt hat év alatt szép sorjában belaktam – azaz a nap végén ezek valamelyikébe mentem haza, reggelente saját ruháimat húztam elő a szekrényből, könyveim sorakoztak a polcokon és mindegyikben találtam olyan helyiséget, legalább egy sarkot, ahol magamra maradhattam.
Tehát jó móka. Mi a könyvekkel kezdtük, mert az kevés időt vesz igénybe, hiszen csak pakolni kell, gondolkodni nem, a sok üres polc látványos, segít elhitetetni, hogy haladunk. S amikor az új helyre pakoltam, két banános dobozra valót szelektáltam a következő évi lomtalanításra. Állítólag könyvet kidobni bűn, szerintem szükséges rossz. Ha másért nem, megtartanám az ócska lapok illata miatt, de mit kezdjen az ember olyan könyvhalmazzal, amiből legfeljebb a Trabant javítási segédkönyve menekíthető ki?
A költözést nagyban megnehezítette, hogy lelkesen gyűjtöm a csetreszeket. Valójában nem feltétlen gyűjtöm, csak felhalmozódnak. Végül is miért kéne megválni régi vonat- vagy mozijegyektől, végtelenül unalmas szemináriumokon egymásnak dobált levelektől, söralátétekre firkált gúnyrajzoktól? Egy-egy szebb tobozt, kavicsot minden ember zsebre tesz, nem beszélve a bolhapiacon összeszedett dobozkákról, ritka üvegnegatívokról, apró szobrocskákról, öklömnyi kristályokról. Családom tagjai időnként saját emlékeik maradványait keresik nálam, és valóban, a különleges formájú üvegek, faragott szipkák, utazók kincsei, pár forintos villamosjegyek, rozsdás kapukulcsok, erőtlenül ketyegő órák, soha vissza nem varrt gombok, tengerpartokról tonnaszám begyűjtött kagylók, és a tompán csillogó medálok mellett az ő életük is helyet kapott a fiókomban.
A csetreszekkel persze elkövettem a lehető legbanálisabb hibát: búcsúzásképpen szolid borozgatással próbáltam megválni tőlük. Nekem egyetlen pohár elég, hogy minden darabkába beleszeressek, így rövid időn belül elhagyott a józan ítélőképesség, a kegyetlenség elszunnyadt, márpedig érzelmektől túlfűtve lehetetlen feledéssel sújtani a magunkban hordott múlt üzeneteit. Az ilyen ferde esték következménye lett, hogy bizonytalan identitású dobozokat engedtünk fel a teherautóra. Ezek aztán lekerültek a frissen festett szoba közepére, kerülgettük őket egy darabig, míg az egyik dobozt ízléstelen terítővel letakarva ki nem neveztem asztalkának, hogy később odébb toljam a fal mellé, hogy még később bontatlanul átrakjam a dolgozó szobába, végül pedig itt, most a lábamat támaszthassam rajta a konyhában.
Legutóbbi költözésünkkor a saját szétszórt életemen kívül nagyapámé is rám hagyományozódott. Elnyűtt kabátjai, előre megkötött nyakkendői, gyerekkori fényképeink, semmitmondó orvosi leletei és gyöngybetűvel rótt kéziratai munkáról, katonaságról, szeretőkről – java részük még mindig érintetlenül hever a ruhásszekrény alján.
Bizonyos emlékekkel meg óvatosabban kellett volna bánni, mert előfordult, hogy hiba csúszott a rendszerbe, majd egy csöndes vasárnap délután megszólalt: „Te Mama, ki ez a férfi ezen a képen és miért van becsúsztatva a Pilinszky-kötetbe?” Így tanultam meg, hogy némely relikvia őrzését érdemes visszahúzódóbb könyvre bízni, valahol Krúdy és a Geometriai feladatgyűjtemény között, mint például Delacroix naplójára, vagy a Litván fotográfiákra.
Mindent együttvéve, elmondhatom, magunkra haragítottuk a láthatatlan Leandra istenségeit, mind a velünk együtt vándorlókat, de a ház falai közt élőket is. Az előbbieket azzal, hogy rájuk erőltettük mozgalmas életünket, újabb és újabb helyeken kellett jókedvet mímelve berendezkedniük, ismeretlen zajokat megszokniuk, hogy mikor végre tisztességes kuplerájt produkáltunk körülöttük, újra bőröndbe kényszerüljenek. Az utóbbiakat pedig azzal, hogy otthonunk merev rendje és tisztasága, ami kerek negyven éven át a sváb asszonykéz szorgos munkája alatt kitartott, most velünk együtt kénytelen fellélegezni a káoszban. De én az ilyen haragos istenekkel úgy bánok, mint a gyerekekkel – ha el tudom fogadni az új helyzetet, idővel ők is kiengesztelődnek.
fotók | flickr.com
