Tél van most Idilliában, a tél ott is hideg, sok a hó,
de az idilliaiak nem fáznak, a faggyal dacolnak a házak.
A falak jó vastagok, aprók, szűkek az ablakok.
Kevés a fény, fülledt a levegő.
Az emberek szobák odvában, kályhák mellett ülve, apró szemekkel,
vastaggá kérgesülve élvezik a meleget. Nem mindenkinek jut.
Mert vannak ott is, akik fölött nincsen fedél,
és bár az idilliai, úgy mondják, a jég hátán is megél, és
akik az utcán heverve meg-megfagynak, statisztikák negatívumai.
Hidak alatt, aluljárók műmárvány padlóján élnek.
A törvény szerint így élni vétek – ne éljenek hát.
Így.
Ez a törvény. Az aluljárók azokra várnak, akik alul csak átmenetileg járnak
két felsőbb pont között. A köztér az ő terük. Idilli köztér.
Aki fekszik ott – életvitelszerűen fekszik. Nincs rá más oka.
És életvitelének szaga van.
Vakarózik. Kiválaszt. Bomlik. Beszél is olykor. Kér vagy átkozódik.
A szag és a szó egyként zavarja őket, az aluljárókban sietőket,
bár van bennük emberség és részvét,
de mit tegyenek, ha mindennapos útjukat az ingyenebédre várók eldugítják,
kik – bár helyzetük szörnyű, semmi kétség – bajukról nyilván maguk tehetnek.
Vagy ha nem tehetnek, tehetetlenek. Mert rendes ember nem él
ilyen körülmények között. Ezek tehát nem rendes emberek.
Elvárható, hogy az állam – ő felel mindenért Idilliában – valamit tegyen.
Legyen szabad az út a köz terén, legyen erről valamiféle közlemény, verdikt, paragrafus!
Nem kell mindjárt börtön, elég lesz egy kordon és néhány tábla: Itt munka folyik.
Ahol dolgoznak, ott nem lehet élni.
Ezek csak ebből, csak a rácsokból értenek.
És vastag falaikat kabátként hurcolva a járókelők
észre sem veszik: az út nem lett szélesebb.
Csak üres. Bár látszatra tágas már, mint a tenger,
kőfelszínén bójaként úsznak a kordonok –
és már alig van belül ember.
fotó | Nagy András
